– Kétarcú mégis Somogyvár – mondta Vargacz Péter, a fazekas, amikor, nem puszta udvariasságból, hanem a friss élményeket vele megosztva dicsérgettem a faluját. – Tán a hely szelleme teszi, hiszen a falubeliek már nem a honfoglalók leszármazottai, mégis mintha itt lappangana közöttük egymásnak feszülve az ősi szilajságra és a keresztény jámborságra való hajlandóság. Valóban vendégszeretők az emberek, de ha idegen telepszik közéjük, az őslakosok szerint még nagyon sokáig csak „gyüttment” marad. Magam is az vagyok, pedig már tíz éve lakom itt. Távol tartanak maguktól, igaz, én sem nagyon igyekszem hozzájuk közeledni.
Mást hallottam a fazekasról, aki kaposvári kézművescsaládba születvén kezdte el gyúrni az agyagot. Azt mondták róla: minden falusi rendezvényt támogat, rajzolni tanítja a gyerekeket, akik olyan iskolába készülnek, amilyenben szükség lesz erre a tudományra... Amikor ezt megemlítem, elmosolyodik:
– Próbálok jót tenni, ha már egyszer itt lakom. De a mindennapokból egyelőre kimaradok. Ettől azonban még nyitva van a szemem. És örömmel láttam, hogy az utóbbi években nagyon jó dolgok történtek. Lett gáz, lett tornaterem, folyamatosan szépült az apátság környéke, a falu kezdett adni magára, parkosítottak, új utcatáblákat helyeztek ki, rendezik az udvarokat, többen belekezdtek a falusi vendégfogadásba. Jó itt élni, de senkivel sincs közelebbi kapcsolatom.
– Lehet, hogy magában is ott feszül a pogány meg a keresztény?
Válasz nélkül hagyta kérdésemet Vargacz Péter, inkább arról kezdett beszélni, hogy egy éve házasodott, cserépedényt vásárolni tért be hozzá egy pesti hölgy, feleség lett belőle. Együtt számolják az erdő felé szaladó kert végében a madarakat, kilenc fajta szokott megfordulni az etetőben, vadkacsa úszik a patakjukban, gém is vendégeskedett már náluk, és olykor pár méterről rájuk vigyorog egy-egy pofátlan róka. Ha gyerekeik születnek, ez a paradicsom lesz az első otthonuk...
– Na, ezt aztán ne mondja errefelé, ha jót akar magának, hogy Koppány pogány, mert hamar elmúlik a barátság – okosított föl Sándor Istvánné a történelmi emlékhely bejáratánál, a Kupavárhegyen, amikor a fazekas által is emlegetett kétarcúság titkát igyekeztem feszegetni. – Itt ugyanis éppúgy virágzik Koppány kultusza, ahogyan él a lelkekben Szent László tisztelete. Itt bizony Szent István napján sem feledkezünk meg a felnégyelt Nagyúrról (így nevezzük egymás között), akiről még a kisgyerekek is tudják minálunk, hogy valójában nem volt pogány.
Annus néni (mindenki csak így ismeri az apátság romjainak őrét) elbüszkélkedett azzal, hogy soha annyi vendég nem fordult meg a Szent László által alapított monostornál, mint az idén. Ő pedig igyekszik mindenkinek tövirül hegyire elmondani Somogyvár történetét. Nem bebiflázott szöveget mond unottan, mint olyik hivatásos idegenvezető, hanem úgy beszél a régi időkről, mintha egy perce jött volna közénk a múltból. Csak azon sopánkodik rendre, hogy mennyire elferdítve tanulták a történelmet évtizedekig a magyarok, és mekkora sületlenségeket képesek beszélni a lovagkirályról.
– Nem fél itt egyedül? – kérdeztem arra célozván, hogy messzi van innen az első lakott ház.
– Ugyan már, miért félnék? – nevetett. – Szent László vigyáz rám. Érzem, hogy itt van, hiába vitték el Váradra.
– Bizony tartást is ad nekünk, somogyváriaknak az a tudat, hogy ilyen ősi településen élünk – mondta Annus néni szavaira rárímelve Sebestyén Péter ifjú mérnök, a romok mellett épülő kettős kilátótorony tervezője, arról is elmélkedvén, hogy egy pályakezdő építésznek nem lehet nagyobb álma, mint éppen a saját falujában létrehozni egy jelentős művet. Ráadásul azzal is jutalmazta a gondviselés, hogy az alapozáskor előkerült a teljesen feltártnak gondolt területen egy épületmaradvány, méghozzá nem is kicsi, egy őrtorony maradéka. Emiatt át is kellett terveznie a kilátót, amelyből szép időben a Balatonig is el lehet majd látni, de nem bánta a többletmunkát, hanem örült neki.
– Pécsett voltam diák – mesélte. – Majdnem ott is ragadtam, mert kevés szebb és kellemesebb várost lehet elképzelni. Azután mégis visszajöttem a családi vállalkozáshoz, habár erre nem lett volna okvetlenül szükség. De hát már a nagyszüleim is somogyváriak voltak... Meg aztán az utóbbi öt évben több új ház épült itt, mint annak előtte tíz év alatt.
Sebestyénék vállalkozásában Péter édesapja a „góré” – a mérnök úr mondta így –, több lábon állnak, építenek, famunkákat csinálnak, varrodájuk van, több tucat embernek adnak munkát.
– Somogyváron, aki akar, az talál is munkahelyet, vagy teremt magának, ha másképpen nem jut előre – állította Karmacsi Ernő, amikor a megélhetési lehetőségekről faggattam, majd hozzátette: – Persze az élet itt sem fenékig tejföl, de úgy négy-öt éve sok minden mutat arra, hogy jó úton jár a község.
A hatvanötös születésű gazdálkodó azok közé tartozik, akik szívós küszködés árán jutottak el az átlagosnál jobb módig. Eredeti szakmája autószerelő, a rendszerváltás idején vállalkozóként ebből is próbált megélni, ám öt éve úgy gondolta, a földművelésben jobban megtalálja a számítását. Apósával együtt több mint száz hektárt művelnek, de még másokkal is összefogva gazdálkodnak, azért működnek együtt, hogy a nagyokkal föl tudják venni a piaci versenyt.
– Jól jött az eredeti szakmám – büszkélkedett a ház körül ezt-azt megmutatva –, mert a gépeim egy része öreg ugyan, de újnak néznek ki, mivel értek hozzájuk. Ingáztam én Kaposvárra valamikor, de abból nagyon elegem lett, próbálkoztam az iparral, keservesen ment... Azután rádöbbentem: nem elmenni kell a faluból, hanem ott maradni és földet szerezni. A megyeszékhely és a Balaton-part között félúton vagyunk, jó helyen. Az sem igaz, hogy a gazdaembernek semennyi szabad ideje sincsen, mi is szoktunk nyaralni a feleségemmel és a gyerekekkel. Csak jól meg kell szervezni a dolgokat, és persze akkor sem szabad megijedni, ha hajnaltól estig tart a munkaidő.
– Én is az leszek, ami az apa, paraszt – kotyogott bele a felnőttek disputájába a körülöttünk sertepertélő ötéves, ifjabb Karmacsi büszkén megmutatva játék traktorját. Apja pedig jólesően szólt a családi folyamatosságról meg az óvatosság hasznáról. Ez utóbbiról azért, mert kicsi híja volt, hogy nem lett családi gazdálkodó, ám most tisztán látszik, hogy jól járt a hosszas mérlegeléssel, hiszen a mostani kormányzattól eddig csak rosszat kaptak a családi gazdaságok.
– Mi lesz ebből, mi lesz? – sopánkodott Kovács Pálné, aki közel a hetvenhez sem ül szívesen ölbe tett kézzel, s a fiatalok helyzete is élénken foglalkoztatja. – Mondja meg, mi lesz, hát a falut ezek megint el akarják nyomni és még az a dé kétszázkilences sem mondott le...
Választ persze nem várt tőlem az idős aszszony, és ezzel abba is hagyta az országos dolgok boncolgatását, s mert kértem, mesél magáról és szülőfalujáról:
– A Széchenyi grófék idejében rendesen éltünk, azután bejöttek az oroszok és széjjelment minden. Pedig milyen jól működtek a dolgok! Falusi voltam, mégis hároméves koromtól óvodába, majd iskolába jártam a kedvesnővérekhez, és tőlük tanultam annyi jót. Őket is elzavarták. Nekem mégis a kastély adott munkát, szerencsére nem rombolták le, hanem fogyatékosok intézete lett belőle, ott voltam nyugdíjig gyermekfelügyelő. Bizony elmentem dolgozni, mert nem volt érdemes parasztnak maradni, hiszen azok lesöpörték a padlást. Nehezen éltünk a férjemmel, de most megint a ház körül gazdálkodunk, van jószág, szőlő, veteményes... A lányom már unszolt, hogy hagyjuk abba, de elképzelni sem tudjuk az életet tétlenül. Persze már többet pihenek, mint régebben, nézem a híradót, újságot olvasok, érdekel a világ.
– És Somogyvár?
– Hát hogyne érdekelne! Nem is ülök mindig itthon. Főképpen az ünnepeket szeretem, minden rendezvényre elmegyek. Együtt karácsonyoztunk az iskolásokkal. A gyerekek minden jeles napon csodálatos, lenyűgöző műsorral rukkolnak elő. Nincs is nálunk anynyi baj a fiatalokkal, mint másutt, mert itt jóra tanítják őket. A polgármesterünk is fiatal, és nemcsak hogy polgármester, hanem ő a kántor is. Nagyon szépen énekel, büszkék vagyunk rá. Hatvannyolc éves vagyok, sok roszszat is láttam, most azonban elégedetten szemlélem a falumat.
Ugyanígy nyilatkozott a hat évvel idősebb Heves János is, aki szintén a falu szülötte. Nála hosszú órákat töltöttem, mert regényt lehetne írni életéről. Édesapja főkomornyik volt a Széchenyieknél, akiknek sokat köszönhet Somogyvár, de csak az utóbbi években lehetett e hálát kimutatni, például azzal, hogy szépen fölújították és újraszentelték a kastélyparkban lévő, megrongált mauzóleumot. A nyugalmazott erdész is Széchenyi Ilona Mária birtokán kezdett gyakornokoskodni:
– Annak nagyon hamar vége szakadt, mert már csak két évig lehettek itt ők, aztán bejöttek az oroszok, kidobták az emeleti erkélyről a zongorát, kihányták a könyvtárat a parkba... Mondjam tovább? Ebből kitalálható, hogy nem voltam az elvtársak nagy barátja, utóbb mégis visszatértem az állami erdészetbe, ahol megtűrtek, de sokszor az orrom alá dörgölték, hogy ne nagyon ugráljak, mert a testvérem pap, ráadásul nem is békepap. Én nála alkalmazkodóbb természetű voltam, meg aztán mindenem volt az erdő, ezért igyekeztem elkerülni az összeütközéseket. Végül főerdész lettem itt, Somogyváron, s hagytak dolgozni.
Heves Jánosnak is köszönheti a környék, hogy jó a levegője. Sok-sok hektárnyi erdővel gyarapodott a falu határa az ő működése alatt. Olykor széllel szemben is haladt, sohasem engedte meg a területén a tarvágást, amely akkoriban üdvözítő szocialista gazdálkodási módszernek számított, hanem a jóval nehezebb erdőművelési módokat alkalmazta. Ehhez, mint mondta, néha harciasnak is kellett lennie, de mivel termelési eredményei mindig jobbak voltak az átlagosnál, végül is békén hagyták. Amikor a mostani időkről kérdezősködtem, derűsen válaszolt:
– Az én életem megszépült azzal, hogy azok a Széchenyiek, akikkel együtt gyerekeskedtem s jó pajtásaim voltak, még élnek, de a gyerekeik, meg az unokáik is el-eljönnek vendégségbe. Régen sem a főkomornyik alacsonyabb rangú fiaként kezeltek, és most is barátként ölelnek át. Egy időben nem hittem, hogy ezt megérem. Ami pedig a falu mai mindennapjait illeti: megnyugtat, hogy évek óta jó összetételű képviselő-testület dolgozik egyetértésben az ifjú polgármesterrel. A vak is látja, hogy ez hasznára van a falunknak. Megint jó itt gyereknek lenni, ahogyan nekem is jó volt.
– Jó bizony – bólintott rá eme állításra Gelencsér Attiláné és férje.
– A saját gyerekeink jövőjét is úgy igyekszünk igazítani, hogy kedvük legyen somogyvárinak megmaradni – mondta az asszony, aki a fazekas szavaival élve: gyüttment, hiszen Kaposvárról telepedett a faluba. Férje is az, mert ő meg eredetileg osztopáni.
Gelencsérék nemcsak két lányukról gondoskodnak, hanem még több mint kétszáz gyerekkel is foglalatoskodnak, pedagógusok lévén. A férj ráadásul képviselő is a községi önkormányzatban. Erről így beszélt:
– Büszke voltam rá, hogy nagyon sok szavazattal választottak meg, hiszen csak tizenkét éve költöztünk ide. Arra szintén büszke vagyok, hogy elértük célunkat: Somogyváron fölpezsdült a közélet. Ma már több százan vagyunk egy-egy községi ünnepségen, rendezvényeink sokasodnak, vendéget hoznak ide, és a helybéliek is jobban érzik magukat, ha sok közösségi eseményen van módjuk ott lenni. Míg egyes önkormányzatok inkább szabadulni igyekeznek a nem kötelező feladatoktól, addig mi mind többet vállalunk. Átvettük például a történelmi emlékhely gondozását a múzeumtól, mert a várhegy, az apátság, Szent László és Koppány a miénk, Somogyváré. Egyelőre befektetnünk kell ott, de nemsokára lesz ennek hozadéka is. A lelkekben máris van.
Zsuzsa asszony, akiről többek elmondták, hogy a falusi közélet egyik motorja, hozzátette:
– Sokat gondolkodtunk rajta, hogy miképpen lehet kiszólítani a kapuk mögül az embereket. Arra jutottunk, hogy a gyerekeken keresztül. Ezért szerepelnek mindenütt az iskolások, mert őmiattuk eljönnek a szülők, a nagyszülők is. És persze így megtudják a gyerekek, hogy a falu nemcsak lakóhely, hanem közösség is.
Az iskola jó felszereltségéről és színvonaláról, az új sportcsarnokról is beszélt a két pedagógus. Örömmel emlegették, hogy a somogyvári gyerekek fele leérettségizik, és negyede diplomát is szerez.
Móring József Attila, a falu polgármestere elhárította a rá vonatkozó kérdéseimet, amikor – emlegetvén, hogy akivel csak beszélgettem, szeretettel szólt róla – élete alakulásáról tudakozódtam. Szűkszavúan annyit mondott az ezerhétszáz lelkes település első embere, hogy a béketeremtés szándékával győzött négy évvel ezelőtt a polgári összefogás Somogyváron, mert hát volt itt békétlenség is, és céljukat teljesítették is. A szennyvízhálózat építésének befejezésével jövőre teljesen összkomfortossá váló falu sorsáról így beszélt:
– Szent László művének helyzete valamiképpen mindig befolyásolta a település életét. Francia szerzeteseket hozott ide, és ezzel nagyot lendített a községen. Amikor földi maradványait elvitték innen Nagyváradra, akkor kezdett eljelentéktelenedni a monostor és vele együtt Somogyvár is. Alig telt el néhány évtized, és már romosodásról, gondozatlanságról számolnak be a korabeli krónikák. A romok föltárásakor híre kelt Somogyvárnak, de ezt akkor nem sikerült kiaknázni. Nem szerették a szenteket abban az időben. Most, hogy újra mi kezeljük a várhegyet, kilátót építünk, külföldi vendégeket is vonzó, komoly zenei eseményt is jelentő Szent László-ünnepségeket szervezünk, tehát gondoskodunk az apátságról, a falu is szépen gyarapodik.
Annak idején Heves János is sok mindent mutatott a kutatni kezdő régészeknek, hiszen gyerekkorában ő még falakat látott a Kupavárnál, amely azután majdnem egészen beerdősült. Heves János pedig ismerte az erdőt. Miképpen azt is tudta, hogy faluja évszázadokig megyeszékhely volt Somogyországban, no meg azt is, hogy a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján még ezerrel többen éltek a községben, mint manapság.
– Lesznek-e egyszer újra annyian? – kérdeztem hát Móring József Attilától, aki rávágta:
– Biztosan leszünk többen, mint ma, de nem attól függ a jólét és a jó közérzet, hogy mennyien laknak egy településen. Éppen fordítva van: ha valahol jó lenni, ott lesznek majd egyre többen.
Lavrov
Szergej Lavrov: A Kreml acélidegzetű diplomatája
