Veszíteni tudni kell!

Jól ismert és gyakran használt „közhely-nmondás” a címül írt mondat. Értékét tekintve körülbelül olyan, mint ez effélék: Öreg ember nem vén ember; Mindennek megvan a maga ideje; Jobb félni, mint megijedni; stb. Voltaképpen szólások ezek is, de meglehetősen színtelenek, laposak, s ráadásul elcsépeltek. Én e címet nem is azért választottam, mintha az ilyen majdnem-mondásokért különösebben rajonganék, hanem azért, mert a következőkben a veszít igéről szólok. Pontosabban a veszít és a veszt egymáshoz való viszonyáról, ugyanis Gulyás Piroska jászapáti levélírónk érdekes kérdése erre vonatkozik. Idézek is leveléből!
„Rádióban, televízióban a közlekedési és egyéb balesetek ismertetése kapcsán gyakran mondják vagy azt, hogy életét vesztette, vagy azt, hogy életét veszítette. Ez utóbbi furcsa nekem ebben a szövegkörnyezetben. Úgy gondolom, hogy veszíteni (elveszíteni) inkább kesztyűt, tollat és más effélét szoktunk. Ezeket elejtjük, kirántjuk a zsebünkből, ottfelejtjük valahol, vagyis elveszítjük. Az élet ellenben más! Persze, lehet, hogy tévedek.”
Amint elolvastam levélírónknak a veszít bizonyos helyzetekben való használatát nehezményező kérdését s példaszavait, menten világossá vált előttem, miért vélekedik így. Azért, mert a régi nyelvben a veszt ’ megöl, elpusztít’ értelemben is használatos volt – sőt, ez volt a fő jelentése! –, s ennek mai nyelvünkben is számos nyoma van. A kivégzés helyét például régies, irodalmias szóval így nevezzük: vesztőhely, s még véletlenül sem írunk vagy mondunk helyette veszítőhely-et. A tengeren hánykódó s könynyen felboruló kis csónak neve lélekvesztő, s ez szoros összefüggésben van azzal, hogy ugyanez a szó korábban melléknévként is élt, mégpedig ’a lelket kárhozatra juttató’ értelemben. Magának a veszt igének jellegzetes régi nyelvi használatára talán a legismertebb példa a Toldi második énekéből az a két sor, amelyben Toldi Miklós keserűen kifakad bátyja, György ellen, mondván: „Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba, / Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.”
Csakhogy a nyelv örökösen változik, s ennek szele, sőt, sodrása a veszt igét is elérte. A veszt valójában egy -t képzős műveltető ige, alapszava, a vesz(ik), vész pedig egy nagyon régi, évezredes igenévszó, amelynek mind főnévi, mind igei jelentései valamilyen pusztulásra utalnak (mohácsi vész, éhen vesznek stb.). A veszt igének azonban – alighanem a veszejt forma közbeiktatásával – kifejlődött egy veszít változata is. Több új értelem már elsősorban – bár nem kizárólag! – ehhez az alakhoz kapcsolódik, pl. a ’szerencsejátékban vagy az üzleti életben veszteség éri’ jelentés: „megint veszített a kártyán”, „sok pénzt veszít ezen az üzleten” stb. Napjainkban ez a veszít forma már jóval gyakrabban fordul elő nyelvhasználatunkban, mint az eredetibb veszt, s éppen gyakorisága folytán szinte minden helyzetben felválthatja a veszt igét, így az életét vesztette szókapcsolatban is. De fordítva is érvényes ez! Olvasónk például azt írta, hogy a kesztyűt, tollat, tehát az apróbb tárgyakat inkább elveszítjük, mint elvesztjük. Ebben van is igazság, mert a veszít manapság gyakoribb a veszt-nél, de azért a gyermekmondókában mégis ez van: „Elvesztettem zsebkendőmet, megszid anyám érte…”
Igazi, lényeges különbség voltaképpen csak annyi van a két igeforma között, hogy az „ elpusztít, megöl” jelentés mindmáig csak a veszt formához kapcsolódik. Minden más esetben – noha nem kell – lehet veszíteni is.