Salánk

Tiszabecsnél átlépve a magyar–ukrán határt még teljesen sík vidéken járunk, de nem messze már ott vannak a hegyek. Balra a beregszászi, jobbra pedig a híres nagyszőlősi Fekete-hegy, mely a tokaji Nagy-Kopasz ugocsai párja. S mindjárt köztük a Hömlöc, mely az egyik legszebb hegy a Kárpát-medencében.
A szőlősi, meg a beregszászi hegy is nagyobb, vaskosabb, de a Hömlöc, akármelyik oldalról nézzük, sokkal érdekesebb azoknál. Vonzza magához a tekintetet. Szabályos háromszög, melynek a befogói két megereszkedett gyeplőszár, a csúcsa pedig olyan meredek, hogy azt hihetnénk, ember oda fel nem kapaszkodik. Ráadásként egyedül uralja a rónát, mintha csak egy hatalmas, fejedelmi sátrat hagytak volna itt eleink.
Ami nem is lenne olyan meglepő, hiszen őseink itt jöttek be az országba. A Latorca, a Nagyág, a Borzsa völgyében ereszkedtek alá, hogy aztán a síkra érve megpihenjenek. Egészen bizonyos, hogy a Hömlöc környékén is sátortábort vertek, hiszen itt volt víz, fű, fa, ami az embernek, s az állatnak nélkülözhetetlen. Éppenséggel várat is építhettek volna, de Munkács megelőzte őket. A fősereg a Latorca völgyében jött, a hagyomány szerint előttük háromezer rutén favágó. Ők tisztították meg az utat, ami rettenetesen nehéz munkával járhatott. A monda alapján ennek az emlékére nevezték el Munkácsot is, ahol kijőve a rengetegből, megpihentek.
Van ennek egy romantikusabb története is, mely Álmos apánkhoz kötődik. A régi krónikák szerint Álmos földrendítő seregével éjnek idején ért a hegyek közül a sík térre. Álmos ragyogó sátrát a Latorca jobb partján emelkedő sziklahegyre vonatá fel, mely ma Csernek-hegynek neveztetik, s melyen ma a baziliták kolostora áll. A magyarok főpapja, táltosa a monostorhegytől mintegy fél óra járásra, a rónán magányosan emelkedő hegyen telepedett le, mely ma a munkácsi várnak ad otthont. A rege szerint hajnalban, midőn a felkelő nap aranyló sugaraival árasztá el a vadon síkságot, az emelkedett helyről leírhatatlan gyönyörűséggel tekinte szét Álmos, áldván a Gondviselést, mely őt őseinek földjére vezette. S midőn szemébe tűnt, hogy a sűrű erdők fölött emelkedő hegyoromról füstoszlop tolul az ég felé, ő ellenséges őrtűznek vélvén az égő máglyát, lovas kémlő csapatot külde megtekintésére, mely csakhamar azon hírrel jött vissza, hogy a főpap a magyarok istenének hálaáldozatot nyújt. Ekkor Álmos fényes kíséretével odaszáguldott, s hálával eltelt szívvel jelen volt, midőn a táltos áldását mondta a haza megszentelt földjére. Később ide hozatta a fejedelmi sátorát, s elhatározta, hogy várat emel a hegy tetejére. S mivel az anyagok felhordása a meredek sziklahegyre tömérdek erőfeszítést, munkát követelt, Munkásnak nevezték el a helyet, s a várat. Ma is ez a neve: Munkács.
Nincs az messze a Hömlöctől, légvonalban talán huszonöt-harminc kilométer. A mai országhatártól is nagyjából ennyi a távolság, de mi most nem Munkácsnak, hanem Salánknak megyünk. Munkácsról úgyis hallott mindenki, aki magyar iskolába járt, a Hömlöc lábánál fekvő Salánkról azonban csak kevesen tudnak. Pedig annak se lebecsülendő a története! A nagyságos fejedelem, Rákóczi Ferenc meg annak legkedvesebb íródeákja, Mikes Kelemen is szívesen időzött itt, amíg itthon tarthatta őket a haza. Fent a Hömlöcön még egy kutat is elneveztek róluk. A hagyomány szerint megszomjazott a fejedelem, s az íródeák vitte neki a salánkiak kedvelt kútjának a vizét. De nem ám akárhogyan! Hanem úgy, mint Kinizsi Pál kétszáz évvel korábban Mátyás királyunknak. A friss vízzel tele kupát Kelemen deák is egy hatalmas kőtálcán kínálta, ami ma is megvan még valahol a hegyen.
A salánkiak büszkék is arra a hegyre, ámbár azt mondják, már nem olyan, mint régen. Régen, negyven-ötven éve még sűrű erdő borította, a szoknyáján pedig szőlő termett. Beregben, Ugocsában ma is úgy tartják, az egri meg a salánki bor édes unokatestvér! Ezt még az asszonyok is így tudják, pedig ők aztán igazán nem nagy borívók. De a hagyományokat jobban ápolják, mint a férfiak.
A kiskapuban is jobbára ők üldögélnek, bár estére, amit errefelé barnulatnak is mondanak, mind több férfiember s gyermek csatlakozik hozzájuk. Vasárnap délutánonként pedig kint van a ház előtt a lócákon az egész falu! De úgy is mondhatnánk, hogy a város, hiszen Salánk nem csak úgy egy falu a sok közül. Mindig is a vármegye legtekintélyesebb települései közé tartozott, s egy kicsit más is volt, mint a többi. Még valamikor az ezerötszázas években flamandok meg szászok érkeztek a kipusztult magyarok helyére, s olyan csodálatos borkultúrát hoztak, hogy annak ma is érezni a hatását. A derék idegenek persze nagyon hamar magyarokká váltak, a krónikák szerint Salánk már a következő évszázadban tisztán magyar ajkú falu volt.
Ma is az. Van néhány ruszin család is ugyan, de ők is tökéletesen beszélik a magyart. S a téma is egy, persze: Salánk jelene, jövője, múltja. A hosszú, kacskaringós főutcán – ellentétben a legtöbb kárpátaljai magyar településsel – itt még ma is sok régi, rédelyes, faragott tornácoszlopos házat látni, főleg a Felvégen, a görög katolikus templom környékén. Az igazi központ viszont a református templom körül van. Itt a régi iskola, a hivatal, az orvosi rendelő, s itt a park, ahová oly sokan elzarándokolnak külföldről, Magyarországról is. Nemrég itt avatták fel Rákóczi Ferencnek egy hatalmas, öreg tölgyfába faragott szobrát, s itt van az az emlékoszlop is, amely a második világháború után elhurcolt salánkiaknak állít emléket. Hatvan férfi neve sorakozik a táblán. Hatvan, málenkij robotra hurcolt férfi, akik sosem látták viszont a családjukat. Mint az ismeretlen költő írja azon a kőtáblán: „Ők azok, akiket 44 őszén / elhurcolt és megkínzott az önkény / Ők azok, kik többé nem térhettek haza / Emléküket őrzi fiú és unoka.”
S ez így is van, hiszen Salánk valóban őrzi a múltat, rendszeresen megemlékeznek a magyarság és a település történetének jeles napjairól. Ez az év például a Rákóczi-szabadságharc éve. Kész Barna tanár úr vezetésével például lassan már egy szabályos kis bandériuma is van a községnek: a korhű ruhába öltözött, saját zászlóval rendelkező salánki kurucok, ha valahol megjelennek, talán még a Hömlöcnél is nagyobb feltűnést keltenek. Ami persze nem is csoda, hiszen hegy van annyi a Kárpátok alján, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. Lovas kuruc azonban még errefelé is ritka.
De talán nem is az a fontos, hogy kuruc-e a ruha. Fontosabb a lélek. S ellentétben sok magyarországi településsel, Salánkon egészen biztos, hogy a kuruc lelkek vannak többen.