Egyes körökben ma is elterjedt vélekedés, hogy a szent király által alapított szabadságot, sem az arra való hivatkozást nem kell komolyan venni, mert az ilyesfajta hivatkozásoknak az volt a sajátos funkciója, hogy a régiek emlegetésének örve alatt új intézményeket vezessenek be. Arról van eszerint szó, hogy a „középkori jogalkotás azt a jogot tekintette jónak, amely ősi, és amelyet több évszázados szokás szentesít. Ezért az új jogintézményeket mint veszendőbe ment állítólagos ősi szokások felújítását vezették be. Magyarországon legendás híre és nagy tekintélye miatt minden ősinek feltüntetett jogot I. Istvántól szoktak származtatni.”
Ha van is igazság ebben a felfogásban, az távolról sem a teljes, a kifogástalan igazság, mert igenis az a valóság, hogy joggal beszélhetünk a szent király által elrendelt (azaz: törvénybe foglalt) szabadságról, mert törvényei alapján pontosan tárható fel a szabadság több alappillére is, ha az egészet, mint szerves egységet alkotó rendszert nem is tudjuk megragadni.
Sietnünk kell leszögezni, hogy Istvántól a legkevésbé sem állott távol a szabadság eszméje. Ellenkezőleg. Beszédesen tanúskodnak erről fiához írott Intelmei, melyekben a keresztény hit és az egyház szerepének hangsúlyozása mellett komolyan szól az emberi élet hasznáról és méltóságáról, ismételten is elítélőleg és elutasítólag a zsarnokságról. „A király legyen jóságos, irgalmas, de a többi erény is hassa át és ékesítse. A király ugyanis, ha embertelenség és kegyetlenség csúfítja el, hiába tart igényt a király címre, zsarnoknak kell neveznünk.” Majd így folytatja: „Légy kíméletes mindenkivel szemben, ne csak a hatalmasokkal, hanem azokkal szemben is, akik híján vannak a hatalomnak.”
Törvényeiben, mint a legfőbb jóról, a Teremtő ajándékáról, az emberi boldogság kútfejéről szól a szabadságról. „Minthogy tehát Istenhez méltó és az embereknek a legjobb, hogy ki-ki életének folyását a szabadság élvezetében vezesse, … az a határozat született, hogy … ezentúl szabad személyt szolgaságra vetni senki ne merészeljen”, és ha mégis megkísérelné valaki, büntetésül méltó kártérítést fizessen.
Csak mint szabadságot, az egyházi autonómia alapintézményét értékelhetjük azt a püspököknek biztosított jogosítványt, hogy ők gondoskodnak az egyház javairól, igazgatják és kormányozzák azokat, és a kánonjog (egyházjog) értelmében rendelkeznek felettük. A törvény egyben az ispánokat és a bíráikat is felhívja, hogy a tevékenységükben segítsék a püspököket, és egyetértésükkel támogassák őket az isteni törvények szerinti igazságszolgáltatásban. Ugyancsak szabadságként értékelhetjük az egyháziak törvénykezési kiváltságát, a privilegium fori jogintézményét is, ami azt jelentette, hogy egyházi személy felett nem ítélkezhet más, csak egyházi bíróság. „Senki ne merészeljen ugyanis bármilyen egyházit nyilvánosan kivizsgálni, hanem csak az egyházban” – szól a törvény.
Kiemelt jelentőségű az egyház birtokai számára megadott mentesség, latin nevén: immunitas. Az immunitas jogával rendelkező hatósága területén maga bíráskodott, látta el a közigazgatást, szedte az adókat és az illetékeket. Nagy jelentőségű európai jogintézmény volt ez, belőle nőtt ki a földesúri hatóság, de ezzel együtt a nem nemesi adómentesség is. Általában teljesen egyoldalúan csak a nemesi adómentességet ismerik, holott a Magyar Törvénytárban sorozatosan találni a nem nemesi adómentességre vonatkozó törvényeket is (nem adóztatták például a minimáljövedelmet).
István nevéhez fűződik a végrendelkezés jogának bevezetése is, az első törvénykönyvben ugyanis a következőket mondja a 6. cikkely: kinek-kinek lehetősége felosztani azt, ami az övé, „ráhagyni feleségére, fiaira, leányaira és rokonaira vagy az egyházra, halála után azt senki ne merészelje érvénytelenné tenni”. Ma is alapvető emberi jog ez, saját korában tekintve pedig akkor is nagy jelentőségű lépés, ha felvethető a kérdés: vajon azelőtt nem volt-e meg a szabad férfinak az a szokás által szentesített joga, hogy családja, rokonsága körében szétoszthassa azt, ami az övé? Kétségtelen, hogy a törvényben biztosított lehetőség távolról sem teljes körű, minthogy a szóba jöhető örökösök nyilvánvalóan zárt kört alkotnak: feleség, gyerekek, rokonok, egyház.
Az uralkodása végén kiadott második törvénykönyv ismét megerősítette a rendelkezéshez való jogot, ezzel tulajdonképp szentesítette a magántulajdont („ki-ki legyen ura tulajdonainak és a király adományainak, amíg él”), s egyben a fiak örökösödési jogát is kimondta, tételesen fogalmazva meg, hogy az érintettek „élete végeztével fiai hasonló hatalommal lépjenek örökébe”. A magyar történetben a törvények és a jog talaján valójában ezzel lép színre a földmagántulajdon. Nem lehet vita tárgya, hogy a földmagántulajdon nálunk döntően és elsősorban az adománybirtokból sarjad ki, attól a pillanattól kezdve, hogy az adomány éppúgy örökölhetővé vált, mint az ősi, illetve, hogy az adományos jogot nyert rá, hogy úgy bánjon adományával, mint a sajátjával.
István minden szabad ember számára biztosította, hogy „a szolgaság igáját megoldva a szabadság könnyedségét szerezze meg” saját rabszolgájának. Rabszolgái a szegényebbeknek is voltak, erre következtethetünk abból, hogy az egyik törvény olyanokkal is számol, akik vétkes rabszolgájuk után nem tudják megfizetni az előírt kártérítést (tudniillik olyan kis vagyonnal rendelkeznek). A rabszolga helyzetét illetően meg kell említenünk, hogy István törvényei már elismerik a rabszolga személyiségét, s kimondják, egyetlen rabszolgát sem lehetett büntetlenül megölni. A rabszolgának a törvények tanúsága szerint már bizonyos javai is lehettek, például állatai. Erre utal, hogy a tolvaj rabszolga öt tinó átengedésével menekedhetett meg attól, hogy levágják az orrát. Ha újra lopott, szintén öt tinóval válthatta meg két fülét. A szolga urának tehát, akár módosabb volt, akár szegényebb, jogában állt, hogy saját rabszolgájának megadja a szabadságot, és a felszabadított szolga szabadságát törvény védte. Az ilyenek előtt a továbbiakban az emelkedés lehetősége is megnyílhatott. Az esztergomi zsinat határozataiban (1100 körül) olvassuk: „Ha pedig valamely egyházi személy (korábban) az egyház rabszolgája volt, ennek fiai ne térjenek vissza a régi szolgaságba, hanem az egyház szabadjai közé számíttassanak”.
Mint a személyes szabadság fontos elemét vehetjük számba, hogy törvény tiltotta, hogy az özvegy nőt újra házasságra kényszerítsék. A pogány magyarság körében is dívott az úgynevezett levirátus szokása, ami azt jelentette, hogy az özvegyen maradt asszonynak sógorához vagy a rokonság valamelyik férfi tagjához kellett férjhez mennie. István törvénye megszüntette a kényszert, és teljesen az özvegy belátására bízta a döntést.
A fentiek alapján bizton állíthatjuk: nem legenda, s nem is hamis tudati elemekből szőtt történet a szent király által elrendelt, azaz törvényben is kimondott szabadság. Szorosan kapcsolódnak az eddigiekhez azok a törvények is, amelyek mai fogalmak szerint a biztonság és a félelem nélküli élet megteremtését szolgálták (gondoljunk például a magánlak védelme, a becsület és az erkölcsi tisztaság tárgyában hozott és a hasonló törvényekre), és így – ha közvetve is – a maguk módján ezek is a szabadság társadalmi pozícióit erősítették.
origo.hu
Menczer Tamás: A németeket is megvédték a brüsszeli szabályok, ugye, Peti?
