A Tisza néprajza

A közelmúltban elhunyt néprajztudós, Bellon Tibor igen fontos könyvek szerzője, elég a Nagykunság (Budapest, 1979) és a Beklen (Karcag, 1996) című munkákra utalnunk. Ezek méltó társa a most megjelent, Tiszáról szóló monográfia. E művet olyan ember írta, akinél senki sem tudott többet a legmagyarabbnak nevezett folyóról. Bellon Tibor négy évtizedig járta a Tisza mentét és a mellékfolyókat, a forrástól eljutott a torkolatig, ahol a Duna magába öleli a szőke folyót. Gyűjtött a terepen, interjúkat készített, fotózott, levéltárakban kutatott, régi térképeket tanulmányozott, készült a nagy összefoglalásra, élete főművére. Mintha érezte volna ideje fogytát, halála előtt nem sokkal még egy utolsó nagy erőfeszítéssel, nekirugaszkodással megírta a Tiszáról szóló könyvet. Sajnos, a kézirat apró részletekig menő ellenőrzésére, a felmerülő javítások, simítások elvégzésére már nem volt ideje. A könyv sajtó alá rendezésének munkája így a régi, szakmabeli jó barátra, Szilágyi Miklósra maradt.
A Szegedi Egyetem tanszékvezetője, aki egyébként Karcagon lakott, élvezetes stílusban ír a folyó és az ember mindenkori kapcsolatáról, az ember természetátalakító és gazdasági tevékenységéről, a folyószabályozásokról. Talán meglepő sokak számára Bellon Tibor megállapítása, miszerint a gátak közé szorított folyónál – igaz, a mostani körülményekhez alkalmazkodva, de ma is – fellelhető az a régi életforma, ami a folyószabályozás előtt az egész Alföldre jellemző volt. A szerző nagyon jól ismeri a magyar nyelvet, a népnyelvet, talán ezért is olyan olvasmányos, amit például a halászatról, a vízhez kötődő növények hasznosításáról, a madarászokról, a vadászatról, a méhészkedésről, az erdők által nyújtott hasznokról, a gyümölcsösökről, a vízi közlekedésről vagy éppen az állattartásról ír.
E könyvből kiderül, az ember hosszú századokon keresztül harmonikusan élt együtt a szeszélyesnek is hívott Tiszával, mert tiszteletben tartotta a természetet, s nem akarta azt durván megváltoztatni. A víz éltető eleme volt a tájnak, és a folyó övezetében élő emberek megtanulták hasznukra fordítani még az ártereket és az áradásokat is. A politikai döntéshozóknak feltétlenül el kellene olvasniuk e kiadványt, mert válaszút előtt állunk. A víz nagyobb kincs lesz, mint valaha, melyet nem szűk gátak közé szorítva kell lezúdítani a Dunába, hanem marasztalni kell a magyar földön, mert érték. A mostani aszály és az előző évek minden képzeletet felülmúló áradásai jelzik: a Tiszával már nem művelhetjük azt, amit eddig. Valamit tennünk kell. Hogy mit, abban segít Bellon Tibor sok tanulságot hordozó, alapos, rengeteg adatot tartalmazó műve.
(Bellon Tibor: A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Timp Kiadó, 2003)