Boncidától Piripócsig

Közmondás- és szóláskincsünknek számos olyan tagja is van, amelyben valamilyen helynév is található. E helynevek egy része közismert. Föl sem vetődhet az a kérdés, hogy vajon nem mesterségesen alkotott, valójában tehát nem is létező formák-e. Néhány példa: Egyszer volt Budán kutyavásár; elment Földvárra deszkát árulni; él, mint Marci Hevesen; messze van, mint Makó Jeruzsálemtől; Több is veszett Mohácsnál! Vannak azonban olyan szólásaink is, amelyek láttán vagy hallatán felébredhet bennünk a gyanú, hogy a bennük levő helynevek vajon nem mesterségesek, csináltak, műviek-e. Nem állítom, hogy ilyenek nincsenek, hiszen népünk játékos szóalkotó hajlama és tehetsége kimeríthetetlen, de az a néhány, amelyet a következőkben olvasóim emlékezetébe idézek, egyik-másiknak furcsa, meglepő hangzása ellenére is valódi. Kezdődjék hát a felsorolás!
Boncida. Főleg ebből a népmesei szólásból ismerjük, de onnan nagyon is jól: Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Nem árt tudni, hogy a szólásban szereplő sárga lé nem valami borfélére utal, hanem a hajdan igen kedvelt, sáfránnyal ízesített, egyúttal színezett tyúkhúslevesre. De a mi szempontunkból most az a lényeges, hogy mind Hencida, mind Boncida létező helynév. Pontosabban szólva az utóbbinak neve Bonchida. Ez a helység Erdélyben van, Kolozsvártól északkeletre. Arra a hídra utal, amely valamikor egy Bonc nevű személy birtokához tartozott, s az vezetett át a Kis-Szamoson. A Hencida régen szintén Henchida alakban élt; benne a -hida elem egy Henc nevű személy birtokán épült Berettyó-hídra utal. A ma Hencida nevű helység Berettyóújfalutól kelet-északkeletre terül el.
Derecske. A táji szólás, amelyben él, így hangzik: megjöttek Derecskéről. Jelentése: ’az éjszaka dér volt’. Tehát szójátékon alapul a szólás, ám Derecske község valódi; ott van Debrecen alatt.
Hencida lásd: Bonchida.
Futak. A szintén népi szólás, amelyben előfordul a következő: Futakra ment a tej (azaz kifutott). Ezt is népünk szójátékos hajlama szülte, de maga a helynév itt is valódi, itt is valóságos. Futak a vajdasági Újvidéktől nyugatra elterülő helység; tehát ma Szerbia és Montenegró része.
Kukutyin. A szólás legismertebb formája ez: mehet Kukutyinba zabot hegyezni. Kukutyin – hangzásának különös volta ellenére – szintén létező területre utal: a Szegedtől délkeletre elterülő Deszk belterületének egy részét nevezik így. Az elnevezés valószínűleg a ’bürök’ jelentésű, szerb-horvát kukuta növénynév -in képzős származéka.
Piripócs. Hazudik, mint a piripócsi jós – olvashatjuk a népi szólást O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című gyűjteményében. A sokak szerint a kisszerűség, elmaradottság jelképének tartott Piripócs is létező település. Nem önálló helység, de lakott hely, amely az Előszálláshoz tartozó Kisszentmiklóstól keletre terül el. Valójában nem ősi név, hanem 19. századi névalkotás eredménye, ugyanis Szigligeti Edének, a népszerű színműírónak Fenn az ernyő, nincsen kas című, 1858-ban született vígjátékából terjedt el. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy határrésznévként az említett helyen, Dunaföldvár közelében 1926-ban már ott szerepel bejegyezve Piripócstelep, később pedig már önmagában is, így: Piripócs. Mint ahogy több olyan utónév is található nyelvünkben, amely egy-egy írónk, költőnk egyéni alkotása – az Etelka például Dugonics Andrásé, a Hajna Vörösmartyé, a Gyöngyvér Aranyé, a Tímea Jókaié –, mégis utónévkincsünk megbecsült, szerves részévé vált.