„Alkotmányos módon kikényszerített hatalomváltás”

Az alábbiakban olvasható dokumentum tanulsága szerint viszont a legváratlanabb pillanatokban igazat is mondhatnak. Jobban oda kell figyelni tehát, minél megdöbbentőbb képtelenségekről van szó, annál inkább. Az „Ifjúság, modernizáció” munkacsoport megbízásából 1998 decemberében készült akcióprogramból kiderül, hogy általában a jobboldal, de különösen a Fidesz és Orbán Viktor miniszterelnök elleni engesztelhetetlen gyűlöletük ősrégi, mondhatnánk atavisztikus, és tulajdonképpen intenzitásában számottevően nem változott az eltelt több mint öt év alatt. Nem izzott fel, hanem csak rotyogott, állhatatosan, csendesen, ahogyan ma is.

Amiből az következik, hogy nem a tettek, s főként nem az istenáldotta nép sorsa fölött érzett aggódás váltotta ki, és korántsem szellemi természetű dolog. Hanem „zsigeri”. Megrázó, ahogy a tanulmányból feltárulnak a gyűlölet irracionális mélységei, a hatalomvesztés sokkja. Még alig több, mint fél év telt el a kormányváltás óta, de a forgatókönyv már elkészült, hogy miként kell a jobboldal kezéből kicsavarni a kormányrudat.

A gátlástalan manipulációkon alapuló, viszolyogtató, cinikus tervet lépésről-lépésre meg is valósították. A kulcs a minél eredményesebb „árokásás” volt, és a taktika a mai napig nem változott – már ebben a műben tetten érhető a Ron Werber-i „píár” minden főbb eleme. Annyi bizonyos, a szocialisták nem árultak zsákbamacskát. Nem a bizalomra, hanem a különféle praktikákkal tömegesen felszínre hozható szorongásra építettek, s a taktika bevált. Ez az, amire senki sem volt felkészülve.


„Alapvető változás állott be a hazai politikai életben 1998. telére. A kormányfő, a FIDESZ és a kormánykoalíció nyilvánvalóvá tette, hogy alkotmányos diktatúrát épít” – csapnak bele a húrokba a tanulmány szerzői. Nekem pedig az jut eszembe, hogy a kivénhedt káderek és szabadságharcosok hányszor sulykolták ezt a képtelenséget az elmúlt években sajtótájékoztatóikon, az ember meg csak mosolygott rajta, hogy csak ennyire futotta...

De olvassunk tovább, s kísérteties élményben lesz részünk: a Fidesz bűneit felsorolva felvázolják saját hatalomgyakorlási módszereiket:

„Céljuk minden hatalom megszerzése, központosított, ellenőrizetlen és személyektől függő gyakorlása” – írják, nekünk pedig eszünkbe jut az a minden eddiginél kíméletlenebb tisztogatás, ami a koalíció hatalomra kerülését követte. Polt Péter, Kondor Katalin, Szász Károly...

„Ehhez a néhány százalék parlamenti többséget kíméletlenül felhasználva, a parlamentben és azon kívül működő társadalmi együttműködési rendszereket mellőzve és ellehetetlenítve, a demokratikus politikai intézményeket formálisan kezelve vezet az út” – lásd: a Medgyessy kormány és például a szakszervezetek.

„Igen nagy a veszélye annak, hogy a társadalom élete minden ízében ismét átpolitizálódik, az állami (kormányzati) hatalom egyre több szférában ismét közvetlen dominanciához jut, a büntetőjog az egzakt biztonság helyett ismét a korlátlan és idényszerű alkalmazhatóság irányába fejlődik, az állampolgári és csoportautonómiák garantálása helyett megint az állami fenyegetettség keltette félelem lesz uralkodó, a döntési folyamatokból minden szinten kiszorulnak a civilek (külsők, szakértők, érintettek, partnerek), normatív szabályokon alapuló automatizmusok helyett eseti mérlegelésre épülő döntéshozatal lesz a jellemző, egyes személyek kezében túlhatalom összpontosul, a kormányzat szempontjából történő megbízhatóság ismét a legfőbb alkalmassági szempont minden funkcióban, a parlament szerepe nyilvánossági fórumra korlátozódik, az ellenzéknek nincsen érdemi helye és szerepe a döntéshozatalban, a kormánypártiság ismét a nemzethez tartozás feltétele lesz” – ma már elmondható, ha a jóléti rendszerváltozást nem is, de ezt a sötét víziót, a Fidesznek tulajdonított rémtetteket a Medgyessy-kabinetnek szinte maradéktalanul sikerült megvalósítania – alig több, mint másfél év alatt.

A hatalom megszerzéséért pedig semmi sem tűnt túl nagy árnak. A kompromisszumkészségről, árokbetemetésről, közmegegyezésről papoló balliberálisok most a konstruktív ellenzékiséget hiányolják, bár ők annak idején homlokegyenest más ösvényt tartottak önmaguk számára hasznosnak:

„Ebben a helyzetben a szocialista ellenzéki politizálásnak most már nem lehet a célja a parlamenti munkában történő szakszerű részvétel, a törvényhozás színvonalának javítása vagy az ország életében a megszerzett önkormányzati pozíciókon keresztül történő együttműködés. A Szocialista Pártnak egy stratégiai célja lehet: leváltani, lemondatni, elsöpörtetni a diktatúrát; lerövidíteni azt a négy évet, amely minden jel szerint kiteljesítené az alkotmányos diktatúra intézményrendszerét és az eddigieknél még mélyebben teremtené meg annak gazdasági és politikai feltételeit” – verik le az alkotmányos hatalomváltáshoz vezető út cölöpeit a tanulmány szerzői.

Majd vázolják a nyerő módszertant is: a kulcsfogalom a leválasztás, megosztás, szembefordítás a parlamentben és odakint az utcákon:

„A cél tehát a koalíciós többség megtörése, leválasztása, megosztása a Parlamentben. Ehhez a társadalom folyamatos szembesítésén keresztül vezet az út azokkal a folyamatokkal szemben, amelyeket a kormányzat megkezdett, s igen agresszíven visz végig” – írják, s tételesen felsorolják, mivel is kell folyamatosan szembesíteni a népet.

Íme az aggasztó folyamatok jegyzéke:

„- minden társadalmasított hatalomgyakorlási funkció visszavétele és visszafejlesztése (társadalombiztosítás, érdekegyeztetés, független pénzügyi alapok, munkaügyi ellátórendszer),

- parlamenten belüli kontrollok, fékek, ellenzéki szerepek és funkciók elsorvasztása (bizottságok, feles törvények kétharmadosok helyetti funkciója, működési nyilvánosság korlátozása, parlamenti hagyományok és szokások totális felrúgása)

- parlamenten és kormányzaton kívüli hatalmi centrumok, kontrollok, fékek elsorvasztása, korlátozása (miniszteri ellenjegyzés intézményének politikai használata, köztársasági elnök háttérbe szorítása, Alkotmánybíróság kérdésében való ráérősség, szakszervezetek negligálása, civil szféra válogatott kezelése)

- sajtó- és médiauralomra törekvés közvetlen kormányzati beavatkozások útján, a médiatörvényben megtestesült korábbi politikai megegyezés felrúgása, az államszervezet riasztó duzzasztása, a korábbi kormányzati és parlamenti döntések semmibevétele, a nemzeti és kormányzati folyamatosság tagadása, a velünk indul a történelem szemléletének gátlástalan és korlátlan eluralkodása,

- a fegyveres, rendőri, rendészeti szervezetek aggasztó ütemű hatáskör-bővítése rendőrminiszteri vagy fiskális felügyelet alatt,
a kormányzati pozícióknak kizárólag ismeretségi, rokonsági, baráti szálakon történő elosztása és újraelosztása,
a társadalom egyes rétegeivel szemben a választási ígéretekkel ellentétes lépések megtétele: egészségügyiek, közalkalmazottak, köztisztviselők, nyugdíjasok, átlagcsaládok, kisjövedelműek
a helyi hatalmak, helyi önkormányzatok visszaszorítása, korlátozása, központi hatalomtól függővé tétele.”

Láss csodát, a nyájas olvasónak ismét olyan érzése támad, mintha nem a Fidesz-kormányról, hanem a jelenlegi Medgyessy-kabinetről értekeznének. Mindezek után jön a mélylélektan: hogyan manipuláljuk a tömeget? És itt már megismerkedhetünk az úgynevezett „értelmiségi holdudvar” stratégiai feladataival, szerepével is:

„E tendenciákkal, folyamatokkal történő folyamatos szembesítés lehet az a stratégiai célú tevékenység, amely alááshatja és meggyengítheti a koalíciós többséget. A társadalmi hatások ugyanis eltérő reakciókat válthatnak ki a koalíciós képviselőkből, s azok szervezeteiből. A diktatúrára a magyar nép már érzékeny, annak korai és árulkodó jeleire is érzékenyen reagál. Az értelmiségi körökben már megindult ez a folyamat, a még megmaradt értelmiségi hetilapok (ÉS, 168 Óra) az utóbbi hetekben kifejezetten kormányellenessé váltak a korábbi óvatos távolságtartást követően, s a közvélekedésben is egyre többen kifogásolják a kormányfő egyes szám első személyű megnyilatkozásait, hatalmi arroganciáját és diktatórikus vezetési módszereit.”

Mint kiderült, az értelmiség – mármint azok, akik vészhelyzetben legalább negyvenen vannak, és bizonyos körökben mániákusan a „mértékadó” jelzővel emlegetik őket – megtette kötelességét, és meg is kapta a fizetséget. Elég csak a közszolgálati média független pártönkénteseire utalnunk.

A tanulmány ezután betekintést nyújt a haladó baloldal híres pragmatizmusának mélységeibe is:

„A szocialisták politikai munkájának fő irányát az elkövetkező időszakban abban látom, hogy kialakuljon a Kormányról a diktatúraépítés képe, rólunk pedig a céltudatos ellenállás központjának képe.” Ki beszél itt a valóságról, igazságról, közjóról? A cél az ellenfél befeketítése, a hatalom visszaszerzése, bármi áron. Ebben viszont valóban a hideg fejű pragmatizmus vezeti szocialistáinkat: „Milyen módszerekkel lehet a fenti célokat segíteni? – teszi fel a kérdést a tanulmány írója.

Lássuk a stratégiát:

”A Kormány akciókra, rendszerességre modellezett politizálásához kell alkalmazkodni. Ha a Kormány csütörtökönként bombázza meg a közvéleményt újabb és újabb patronokkal, akkor a szocialistáknak előtte (kedden) vagy utána (pénteken) kell rendszeresen egyrészt reagálni és kontrázni, másrészt számon kérni és újabb feladatokat bediktálni. A saját ütemezettségünkkel és problémalátásunkkal kell megtörni a Kormány tempós diktálását.

A FIDESZ ebben erős: akciókkal és ügyekkel diktálni a közbeszédet, annak irányát és tartalmát. Ezt gyakorolták ellenzékben, s most ezt végzik kormányon is. Keddenként vagy péntekenként rendszeres ellenzéki vagy szocialista fórumokat kell szervezni nagy nyilvánossággal, hírértékű elnevezéssel. Politikai döntéseket kell hozni arra, hogy a Párt vagy az Ellenzék milyen ügyeket dobjon fel újként, melegítsen fel számon kérésként, illetve állítson be a folyamatokba szemfelnyitásként. Ez a politikai döntés lehet egyedi (ekkor minden héten dönteni kell) vagy eljárási jellegű (akkor meghatározott grémium kezébe kell adni ennek vezérlését).
Pozícionális, obstrukciós, stb: ennek összehangolását nyilvánvalóan a frakcióvezetésnek kell végeznie, végrehajtásában azonban a képviselőknek igen nagy fegyelmezettséget kell tanúsítania.

A Parlamenten kívüli és Parlamenttől független kontrollokat, reagálási lehetőségeket, civil kezdeményezéseket, akciókat igen erősen ösztönözni, segíteni kell. (Ne felejtsük el, hogy a rendszerváltás idején lényegében ezzel az eszköztárral hozta a felszínre az akkori ellenzék a rendszerváltó hangulatot.)

- Alkotmánybíróság, ombudsman, népszavazás, polgári engedetlenség, sztrájk, demonstráció, petíció, tüntetés, köztársasági elnök, Legfelsőbb Bíróság, Legfőbb Ügyész, nyílt levél, provokatív (próba vagy tömeges) eljárás indítások.
Az eddigi elemző, elméleti jellegű munkabizottságok mellett a jövőben nagyobb szerep jut az operatív munkacsoportoknak: azoknak a munkatársaknak, akik egyedi ügyek nyomába erednek, s megalapozzák azokat: adatokat gyűjtenek, irodalmat és sajtót összegeznek, muníciót szereznek egy adott kérdéshez. Mindig konkrét mazsolákat, üveggyöngyöket, fontos részleteket kell a sajtóhoz tálalni ahhoz, hogy ez hír legyen. Csak a második fázisban lehet e részleteket beilleszteni a diktatúra-építés folyamataiba.

- Sok arccal kell dolgozni. Nem elég Kovács László megnyugtatóan higgadt személyisége ezekhez a célokhoz. A jelenlegi kép a szocialistákról a nyugodt időszakok szakszerű ellenzékének képe. Most másra is szükség van: az érdekkonfliktusokat zászlóhegyre tűző, az adott témakörhöz szakértőként értő és politikailag is legitim új arcokra. A „közülünk való”, új emberek érzetére.

- Lehet építeni az 1994-98. közötti időszak politikai nyugalmára, parlamenti gyakorlatára, hatalomgyakorlási módszereire és stílusára. Ezeket folyamatosan szembesíteni kell a jelenlegi történésekkel. Ki lehet alakítani akár a békés korszak iránti enyhe nosztalgiát is az emberekben.

- Tudatosan kell építeni a civil holdudvart az értékek, célok, személyek mentén. A Szocialista Párt mindig is szervezeteiben és kapcsolódó mozgalmaiban volt erős. Ezt a gyakorlatot (lényegében a pártépítést és pártmozgatást) kell erősíteni, mert a hatalomváltás kikényszerítésének célja csak látszólag parlamenti ügy: valójában a nagy tömegmozgások és feszültségek tudják csak kikényszeríteni a hatalomba ágyazott képviselők felállítását.

- Az Ifjúság, Modernizáció Munkacsoport járjon élen e folyamatokban.

Javaslom:

a) szervezzük meg rendszeres megszólalási fórumunkat (a jelzőt és a műfajt is gondosan ki kell találni, néhány ötlet a jelzőre: „Baloldali”, Szocialista„, ”Ellenzéki„, ”Kritikai„, ”Hatalmon kívüli„, ”Demokratikus„, ”Társadalmi„, ”Ifjúsági„, ”Modernizációs„ – illetve néhány ötlet a műfajra: ”Reggeli„, Fórum”, „Felkiáltójel”, „Tájékoztató”, „Üzenet”, „Párbeszéd”, „Kör”, „Figyelő”, „Kérdőjelek”, „Nyílt ülés”, „Citromdélután”, „Képviselők Fóruma”, „Szegfű-nap”, „Fénykép”, „Tükör”.

b) saját identitásunkba tartozó ügyeinkben kezdjük el a fontos patronok előkészítését: GYIÉT, kormányzati alkalmasságok, ifjúsági minisztérium és vezetői, intézményrendszerrel kapcsolatos személyzeti politika, Sulinet-Irisz, NAT-veszélyek, egyházi oktatás finanszírozása, stb. Ehhez operatív munkára alkalmas, jól szervezett szakértői és segítő stáb kell.

c) sajtókapcsolatokat kell intenzíven építeni, szervezni kell a cikkek megírását és elhelyezését, a médianyilvánosságot.
El kell kezdeni beszélni a Kormány és a kormányfő alkalmatlanságáról, a rendszer diktatórikus jellegéről, a lemondás, a bukás elviselésének erkölcsi kényszereiről. El kell hinteni a köztudatban, hogy nem vagyunk szükségszerűen 4 évig a hatalommániához láncolva. Alternatívát kell felkínálni a tűrés helyett; az „Elég volt!”, „Állj! Ne tovább!” magatartást kell sugallni.
Ebben a dolgozatban azt szerettem volna bemutatni, hogy megérett az idő a politikai munka stratégiai szervezésére, az alkotmányos módon kikényszerített hatalomváltás ciklus közbeni előkészítésére. Ez nagy munka és fontos feladat: meg kell állítani Orbán Viktort! A magyar történelemben most ismét az a feladat, amely már sokszor lett volna: egy diktátor-hajlamú vezetőt korlátozni, vele szemben erőt felmutatni, egy diktatórikus hatalomgyakorlás teljes intézményrendszerének kiépülését megakadályozni.„

Így kezdődött, és ugyanígy folytatódik. S ha így folytatódik, végképp vásári cirkusszá züllik a politika. Rómában a császár hatalma múlhatott azon, hogy eléggé pompázatos cirkuszi előadásokat rendez-e a népnek. De akkor már nem volt messze a birodalom bukása.

http://www.xhvg.hu/archivum/ujsagcikkek98/981200_MSZP_ifjusag.htm