Richard Chaim Schneider a baloldali hetilapban igen részletesen, négy oldalon keresztül ír Az eldugott zsidók címmel a magyarországi izraelita közösségről. Magyarország Európa negyedik legnagyobb zsidó közösségének hazája, s a szabadsággal egyetemben egy a fiatal generáció új öntudatra ébredt. Aki azonban hitét megvallja, az napjainkban is azt kockáztatja, hogy sértő kifejezéseket vágnak a fejéhez.
A szerző először péntek este, szabbat idején, a Wesselényi utcai Szóda bárból tudósít, ahol azzal az infromációval gazdagít, hogy a tulajdonos és a vendégek 80 százaléka zsidó. A tulajdonos szerint a bár egyik különlegessége, hogy „itt néhány sör, vagy pálinka után nem fogsz zsidógyűlölő szónoklatokat hallani, mint majd mindenütt Budapesten.“
György teljesen egyetért a bár gazdájával, „itt magunk között vagyunk, itt nem piszkálnak bennünket.“ Itt nem kell végighallgatnunk, hogy a gazdag „büdös zsidók“, elvesznek mindent a magyaroktól. A Szóda bár olyan a fiatal zsidóknak, mint egy buzi bár: egy hely, ahol egymás között lehetnek, ami biztonságot ad, – de egy hely, amiről mindenki tudja, hogy ott kik találkoznak. Dávid, a bártulajdonos bólint „természetesen mindenki tudja, hogy zsidók vagyunk, ez nem zavar bennünket. Nem szégyelljük magunkat, amiért zsidók vagyunk. Csak nyugalmat szeretnénk.“
Hogy valóban meglegyen a nyugalmuk, néhány kigyúrt figura áll az ajtóban, s csak a „megfelelő” embereket engedik be a lokálba. Azoktól az emberektől kell megvédeniük a bárt, akiknek tüske a szemében egy zsidó lokál, „ezekből éppen elég van Magyarországon”- mondja Dávid, aki a nemkívánatos személyeket így festi le: „Általában fiatal, jól öltözött, nem hátrányos rétegekből érkező férfiak, akik minden ’nem magyar elemet’ Magyarországról el kívánnak kergetni, szükség esetén erőszakot alkalmaznak.” Ez a bújócska tipikusnak mondható a 100 000 magyarországi zsidó számára – írja a lap.
A 90-es évek elején Dávid az elsők között volt, aki elhagyta Magyarországot, és Izraelbe távozott. Ott érettségizett, megszerezte az izraeli állampolgárságot, öt évet szolgált a hadseregben, s meggyőződéses cionista lett. Tíz év után úgy döntött, hogy visszatér, mert Magyarország a születési helye, az otthona, magyar az anyanyelve, és mert a gazdasági feltételek Izraelben egyre rosszabbodnak. Egy éve, amikor eldöntötte, hogy a zsidó negyedben egy lokált nyit, megrohanták a hitközség funkcionáriusai, hogy meggyőzzék, ne tegye, vagy legalább szombaton zárjon be. A bár vendégeit láthatóan a vallás nem érdekli.
Azért harcolunk, mondja Eszter – Zoltai Gusztáv személyi referense – hogy a zsidók Magyarországon normálisan élhessenek, hogy itt elfogadjanak bennünket, ami évtizedekig nem volt lehetséges, mert a kommunista rezsim a zsidóknak semmilyen támogatást sem adott.
Zoltai Gusztáv a szürke eminenciás, aki fejedelemként rezideál a Síp utcai közösségi épület harmadik emeletén. Az előszobában kérvényezők várnak, néhányan közülük órák óta. Zoltai hagyja nyáját várakozni, ez ugyanis kifelé hatalmat sugall. Amúgy sem fogad mindenkit, a találkozót is Eszter hozta össze. Zoltai egy bordó színű trónon ül, mely mögött számtalan köszönőlevél és elismerő oklevél található a falon. Az esemény groteszk módon színpadias, hiszen Zoltai alacsony.
Zoltairól számtalan hír kering a közösségben, állítólag együttműködött az ÁVH-val, és az 50-es, 60-as években néhány zsidót kiszolgáltatott nekik. Ő egy Mussar, mondják egyes idősek, akik állítólag szemtanúi voltak tetteinek, s most a nevüket nem kívánják nyilvánosságra hozni. Zoltaira az árulót jelentő jiddis szót használják, aki a mai napig a híreszteléseket nem cáfolta. Néhány évvel ezelőtt valaki „fecsegett“, egy személyes ellensége. Mesélt a magyar televízióban Zoltai állítólagos ÁVH-s kapcsolatairól, néhány nap múlva kigyulladt a lakása. Hogy Zoltai áll a tűz mögött – sok mindent beszélnek.
Eszter ismeri ezeket a történeteket, de úgy véli a hitközséget csak belülről lehet átalakítani, hiszen Zoltai generációja nemsokára lelép a színről.
A szerző – Zoltai fejtegetéseivel ellentétben – úgy véli: a zsidóság azért nem kérte felvételét a hazai nemzetiségek közé, mert nem kívánt kitűnni, mert még mindig fél.
Forgács Anna korábban nyíltan viselt a nyakában egy Dávid csillagot, amíg a villamoson nem sűrűsödtek körülötte a gyanúsan méregető a pillantások és a megjegyzések. Nem akarja, hogy „egy azok közül” felismerje. A kommunista és ateista családból származó Anna, akit egy otthon elmesélt zsidó vicc után világosítanak fel szülei a származásáról, úgy definiálja a magyarországi cionizmust, hogy az Izraellel szolidáris, de nem gondol a kivándorlásra.
Míg a legtöbben úgy vélték, hogy szívesen élnek Budapesten, és eszükben sincs Magyarországot elhagyni, addig Dávid, a bártulajdonos úgy véli, a zsidóknak itt nincs jövője. A barátaim, akik soha sem éltek máshol, áltatják magukat, ők annyira hozzászoktak a mindennapos antiszemitizmushoz, hogy annak teljes mértékét már nem is érzik – nyilatkozta a bárt működtető Dávid a Die Zeitnek.
Richard Chaim Schneider egy másik írásában a budapesti Holokauszt Múzeum létrejöttének okait mutatja be. A budapesti múzeum az ötödik a világon ,és az első Kelet-Európában. Magyarország büszke az új Holokauszt Múzeumra, és úgy véli, ezzel bebizonyította, hogy a történelmét a nyugati politikai korrektségnek megfelelően dolgozta fel. A látszat csal. A múzeum létrejötte éppen úgy bizarr, mint a koncepciója, és azt mutatja, milyen nehezére esik Magyarországnak, hogy megfeleljen a holokauszttal szembeni felelősségének.
Korábban a Terror Háza kapcsán robbant ki vita, most a Holokauszt Múzeum kapott keményt kritikákat. A Páva utca, ahol az épület található, egy keskeny oldal utcácska a Belvároson kívül. Nincs parkolási lehetőség; a látogatóknak tudniuk kell a múzeumról, különben senki sem tévedne a város eme reménytelen szögletébe. A múzeum elhelyezésével- így a kritika – a holokausztot nem állították a magyar társadalom középpontjába, hanem annak a szélére szorították. Kertész Imre, Nobel díjas és Auschwitz-túlélő ezért lemondta a részvételét a megnyitó ünnepségen. A holokausztot egy zsinagógával, azaz a zsidó hittel összekötni Kertész, mint annyi más zsidó Magyarországon és külföldön, botrányosnak tartja. A holokauszt egy össztársadalmi ügy, és nem a zsidóság kérdése, és egyáltalán nem a zsidó vallásé.
Sokakat elkedvetlenít, hogy a Holokauszt Múzeumban jelenleg semmit sem lehet megtudni a 20-as és 30-as évek magyarországi antiszemitizmusáról, semmit a Horthy -korszakról, vagy a nyilaskeresztesekről. Mindez, mondják, jönni fog. Az új szocialista kormány presztízsokokból a múzeumot pontosan áprilisban, a budapesti magyar zsidók deportálásának évfordulóján kívánta felavatni. Ahelyett, hogy várt volna addig, amíg egy rendes állandó kiállítást berendeznek – berzenkedik a Die Zeit.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!