EU: merjünk nagyok lenni?

Talán Amerika nem is egy erős Európát akar, ami rendelkezik a saját perifériájának stabilitását és nyugatbarát elkötelezettségét biztosító képességekkel, hanem egy olyat, amelyik nagyobb részt vállal az euro-atlanti térség közös terheiből – s közben még el is felejti saját érdekeit?

José Manuel Barroso távozó portugál miniszterelnök, az Európai Bizottság új elnöke ellentmondásosan, szakértők szerint mégis sokatmondóan nyilatkozott az Európai Parlament előtti meghallgatásának első napján.

Többek között elmondta, hogy nem technokrataként, sokkal inkább politikusként akarja a Bizottság elnöki tisztét ellátni. Szeretné egyrészt az Unió különböző politikai irányzatai, valamint az Unió vezetése és a gyakran szkeptikus uniós polgárok közötti híd szerepét is betölteni.

Barroso független és erős Bizottságot akar, ami az eddiginél erőteljesebben lép fel a nagyobb tagok önös érdekeinek ellensúlyozására a közös érdekek mellett. Barroso az Európai Parlament tagjai előtt megjegyezte, hogy ennek sikeréhez elengedhetetlen a Parlament támogatása és hasonló magatartása.

Az unió különböző erőit átfogni, érthetően az unió helyzetét erősíteni kívánó Barroso azonban az iraki politikával kapcsolatban fél szemét az Egyesült Államokra függesztve nyilatkozott. Elmondta, hogy az Egyesült Államokban „sok van, mi csodálatos” – és szerencsére hozzá merte tenni, hogy akadnak negatív dolgok is. Csak Amerika iránti régi csodálatának hangsúlyozása mellett adott hangot véleményének, hogy mindig is visszatetszést keltett benne „a tipikus amerikai arrogancia és egyoldalúság”.

Az Európai Bizottság az Európai Unió mindennapi munkáját végző, döntéselőkészítő, javaslattevő szerve, kevés esetben döntéshozói joggal. Nemzetek feletti szerv, nincs alárendelve a tagállamoknak, sokszor úgy emlegetik, mint az „unió képviselőjét” az uniós döntéshozatalban. Lényegében az unió egészét szolgálja, annak egységét fejezi ki.

Így van ez az unió közös kül- és biztonságpolitikájával (KKBP) kapcsolatban is. A KKBP kérdéseiben egyeztetés után a tagállamok hoznak döntést, ám a Bizottságnak a tagállamokkal azonos döntéselőkészítő, javaslattevő jogosítványai vannak. A javaslattételi jog a birtokában az unió egészének érdekeit jelenítheti meg a Bizottság a KKBP-án belül, ellensúlyozva nemcsak a nagyobb tagállamok önös érdekeit, hanem külső hatalmak, mint az Egyesült Államok befolyását is.

Felmerül a kérdés: vajon az erős Bizottság megteremtése könnyebben elfogadtatható az unión belül, mint annak esetleges külpolitikai hatásai az Egyesült Államokra? Miért fogalmazna az egyik, az unió külpolitikai súlyának növelése mellett elkötelezett vezető tisztségviselője így, ha nem kellene az Egyesült Államok felé megfogalmazott kritika mellékhatásitól tartani? Talán Amerika (a hivatalos állásponttól eltérően) nem is egy erős Európát akar, ami rendelkezik a saját perifériájának stabilitását és nyugatbarát elkötelezettségét biztosító képességekkel, hanem egy olyat, amelyik nagyobb részt vállal az euro-atlanti térség közös terheiből – s közben még el is felejti saját érdekeit?

Az unió érdekeit akár a tagokkal szemben is képviselni hivatott uniós szerv vezetője tehát az Egyesült Államokat nem hagyhatja figyelmen kívül. Az EU és az USA versengése természetesen a leginkább elkerülendő napjaink, s különösen a jövő biztonsági környezetében, de ez nem zárja ki a valóban közös érdekek követését. Ahogy a valódi demokráciában az ellenzék szava is hallható, úgy a ténylegesen egyenrangú szövetségesek is nyitottak a másik kritikai észrevételeire.