A Rádió C, amely nemcsak valóságos műsorfolyamot szentelt a felvetett problémának, hanem azzal is megtisztelt, hogy más vendégekkel együtt engem is meghívott élő stúdióműsorába, alkalmat adott arra is, hogy – bár a szóban forgó publicisztika szándékom szerint egyáltalán nem a cigányságról szólt – idézhessem egy korábbi írásomat, amely a Magyar Nemzet 2004. augusztus 13-i számában látott napvilágot: „…leginkább a sokszorosan megtiport, felbiztatott és lóvá tett hazai cigányságot sajnálom. Ezt a szabad lelkű, ugyanakkor mélységesen hagyománytisztelő népet, amelyet árokszélre lökött a sokat emlegetett modernizáció, s nem tudván adekvát válaszokat adni a globalizációs kihívásokra, a magyarországi politikai elit párialétre kárhoztatta őket, meg sem próbálva komolyan beemelni ezt a félmilliós tömeget a politikai nemzetbe. Ha volna értelme a XXI. századi szabadelvűségnek (s hozzáteszem: kereszténydemokráciának, szociáldemokráciának), akkor a cigányság eltökélt, áldozatos emancipálása mindenképp az volna. Az előítéletesség nem mentség: ezt jórészt épp a már említett árokszélre lököttség táplálja.”
Ennél ma sem tudok pontosabban és világosabban fogalmazni – annál inkább, mert e félresöpört sorskérdésben a vitális Gyurcsány Ferenc semmi újat nem hozott az enervált Medgyessy Péterhez képest. Ha a stúdióban a felemás emlékezetű levél felemás utóélete mellett érdemi dolgokról is több szó eshetett volna, talán elmondom a véleményemet arról is, hogy a népességből öt százalékosan részesedő cigányság hatékony érdekképviselete az öt százalékos parlamenti küszöb ismeretében miként volna garantálható. Igaz, ez esetben nem lehetne ilyen-olyan pártok oldal- vagy farvizén hajózni: ki kellene egyeznie romának a romával, hogy bármilyen kormányzati felállás esetén a mérleg nyelvét alkothassák. Ehhez felelős roma politikai elit volna szükséges, amely nem a többségi társadalom vélt vagy valós előítéleteivel takarózik, hanem a demokrácia keretein belül kérlelhetetlenül kiharcolja, ami jár a hazai cigányságnak. A cigányságnak pedig minden olyasmi jár, ami az alkotmányban állampolgári jogként (s persze kötelességként) benne foglaltatik.
Ha lett volna rá idő, talán elmesélem azt a sztorit is, ami szülővárosomhoz, Ózdhoz kötődik. Négy esztendeje kultúrtörténeti filmet forgattunk ott az európai kuriózumnak is mondható nyolcvan-száz éves munkáskolóniákról. A másfél tucatnyi, urbanisztikailag többségében nemzeti kincsnek tekinthető kolónia közül azonban egybe – a hétesi völgykatlanba – az operatőrünk semmilyen kérlelésre nem volt hajlandó bemenni a másfél milliós kamerájával. A hétesi kolóniát szégyenszemre távolról, egy hegytetőről mutattuk meg. Pedig gyermekkoromban ez volt az egyik legrangosabb lakóhely a kohászvárosban – mára azonban spontán módon gettósodott, elszlömösödött. Nyilván összefüggött ez a vasgyár halálával – a többségében betanított munkásként dolgozó romákat jobbára már az első hullámban elbocsátották, segélyre szorultak, polgári megélhetésüket elveszítették, s azzal együtt lassanként kényszerűen az emberi méltóságukat is. Építész húgom, aki tagja volt a stábnak, nem nyugodott bele a megváltoztathatatlanba. Tavaly az Ybl főiskola hallgatóival, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatásával már a hétesi kolóniát is felmérték, manapság pedig húgom is tagja annak a tervező csapatnak, amely – egy helyi tehetséges, agilis helyi roma szószóló segítségével – egy romos boltépületből közösségi házat álmodik a hétesi cigányoknak. Alapítványi pénzeket manapság könnyebb internet-kávéházra szerezni, ezért az is lesz benne – de a tervezett közösségi háznak szerintem sokkal fontosabb alkotóeleme a wc és a zuhany. (Vessük össze ezt az elemi igényt a hatályos alkotmánnyal…)
Jegyzetem végén egy sajátos kötelességemnek teszek eleget. A Rádió C műsorában Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke, az első parlamenti ciklusban az SZDSZ országgyűlési képviselője, felolvasott egy másik fiktív levéltervezetet: szerzőségét játékosan a Magyar Nemzetnek tulajdonítva. A felolvasás végén derült ki: a szövegnek nem ő a fogalmazója, hanem Boós Tibor és Sárközi Gábor. Az adást követően a szavamat adtam, hogy ezen a helyen nyilvánosságot biztosítunk az „ellenjegyzetnek”. Tettem ezt annak ellenére, hogy a leírtak megítélésem szerint jónéhány csúsztatást, méltatlan rágalmat, képmutató megfogalmazást tartalmaznak. Mivel a stúdióban e tárgyban módomban volt kifejteni reagáló álláspontomat, itt nem kívánok tételes kommentárt fűzni az elhangzottakhoz, csupán annyit jegyeznék meg: az írott és a felolvasott változat néhány helyen különbözik. A tisztánlátás érdekében jónak látom mindkét verziót közkinccsé tenni. Igaz, hogy ezáltal a benne foglalt vádaskodások is duplán olvashatók, de az igazság megér ennyit. Végezetül Voltaire mestert idézném: uram, nem értek egyet önnel, de az életemet is odaadom érte, hogy elmondhassa.
Boós Tibor és Sárközi Gábor jegyzete (írott változat):
„Birtokunkba került az a levéltervezet, amelyet bizonyos Magyar Nemzet szándékozik intézni a magyar nemzethez, legfőképp annak egy csoportjához, a magyarországi cigányokhoz, az ún. tisztánlátás elvének jegyében, a témához kapcsolódó újkeletű felismerések folyományaként. A dokumentum hitelessége nem minden gyanú felett álló, hiszen az nem lehet, hogy ez az írás ma, a XXI. század demokratikus Magyarországán nevezett – egykor jobb napokat látott – orgánum akaratából megszülessék. Felhívjuk az olvasók figyelmét arra, hogy a levél valóságtartalma nem hitelesített, eredete nagyon bizonytalan, de olyan szempontokat tartalmaz, melyeket szükségesnek láttunk közreadni.
Drága testvéreink, cigányok/romák!
Idestova évszázadok alatt sem voltunk képesek tanulni a népek, s közte népünk balsorsából, hibáiból, balga előítéleteiből. Vak hitünk az etnikai származás feltételezett predesztináló következményeiben elfedte előlünk, s ezért nem tekintettük természetesnek, hogy előítéleteink által sokat szenvedett közösségeitek tagjai, éppúgy, mint mi magunk, egyedül felelősek cselekedeteikért.
Hátsó gondolatokkal teli romlott és ártó buzgalmunk odáig terjedt, hogy féligazságokat, évszázados beidegződéseket tapasztalati tényekként kezeltünk, ezért az általunk is kárhoztatott ordas eszmék logikáját követve kollektív bűnökkel ruháztunk fel benneteket.
Az utóbbi években a Magyar Nemzet hagyományai közé tartozott, hogy legalábbis „libsi” összeesküvések áldozataiként mutatta be azokat, akiket hazájukban politikai, faji vagy társadalmi okból üldöznek. Megátalkodott rosszhiszeműségünk miatt sokszor elkeserítőnek tartottuk, hogy több mint tíz évvel a magyar demokratikus jogállam újjászületése után egyesek szerint még mindig vannak Magyarországon emberek, akiknek megalapozottan kell tartaniuk attól, hogy származásuk miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, üldöztetés és alattomos közvéleményformálók áldozatai lehetnek: alig vártuk, hogy egy-egy eseményt, személyt az adott összefüggések keretéből kiemelve hazug általánosításokra használhassunk fel.
Nos, önkritikát kell gyakorolnunk – folyamatosan hisztériát keltettünk, megpróbáltuk összeugrasztani az egységes nemzethez tartozó atyafiakat. Cinikus és alattomos tévelygéseinkben bizony a kegyeletsértéstől sem riadtunk vissza.
Lapunk egykori – a lapot különböző okokból elhagyó – szerzői is kifogásolták több ízben társadalmi érzékenységünk alacsony fokát, objektivitásra törekvésünk hiányát; szélsőséges hangvételünket; mindez előttetek is ismerősen csenghet.
Drága Testvéreink, nemzettársaink!
Ma már mi is úgy gondoljuk, hogy az európai integráció folyamata nem zárulhat le addig, amíg az ország félmilliós roma népessége nem teljes értékű polgára a magyar társadalomnak. Ez ügyben – noha a Magyar Köztársaság immár az Európai Unió teljes jogú tagja – kormányok ide, kormányok oda – nem történt semmilyen számottevő előrelépés. Ebben mi is hibásak vagyunk, hiszen a hasonlóságok, egyezések helyett folyton-folyvást a különbözőt, a mást hangsúlyoztuk. Miközben ugyanezt a mi szemünkre vetették a „szoclibek”; sőt ennek ellenkezőjét is, noha a másság feldicsérésével mi is megvádoltuk a liberálisokat. Ez egy ilyen furcsa „párbeszéd”.
Levelünkkel elnézést kérünk amiatt, hogy alapítónkhoz, rendszerváltoztató hagyományainkhoz, konzervatív és keresztény értékeinkhez méltatlanul, mi is képesek voltunk egy hamis levelet – igaz, jegyzet formájában, de annál félreérthetőbben – közreadni, kegyeletet sérteni, miközben ezért másokat megvetettünk… Nem vagyunk jobbak náluk, ha meg nem valljuk nyilvánosan vétkünket. Elnézést kérünk azért, mert mások felett ítélkeztünk, miközben magunk ítéltettünk meg ezáltal, és könnyűnek találtattunk. Elnézést kérünk, amiért más szemében a szálkát is, s magunkéban a gerendát sem láttuk meg…
És legfőképpen levelünkkel elnézést szeretnénk kérni a magyarországi romáktól s egyúttal az egész magyar nemzettől, hogy a társadalmi összetartozás erősödő folyamatát lassítandó, a köz véleményére és hangulatára gyakorolt szisztematikus romboló munkánk – a cigányokkal kapcsolatban – nagy mértékben hozzájárult a fent ecsetelt xenofób mentalítás megszilárdulásához.
Budapest, 2005. február 3.
A Magyar Nemzet”
*
A Rádió C műsorában, február 4-én, Horváth Aladár által felolvasott, lényeges pontokon finomított (meghamisított?) változat, jegyzőkönyvszerűen lejegyezve az Ütközőpont című műsorból::
„Horváth Aladár: Nekem is birtokomba került egy levéltervezet, amelyet bizonyos Magyar Nemzet című lap szándékozik intézni a magyar nemzethez, legfőképp annak egy csoportjához…
Műsorvezető: Ez egy harmadik levél, ha jól sejtem.
Horváth Aladár: Ez egy harmadik levél. Annak egy csoportjához, a magyarországi cigányokhoz, az úgynevezett tisztánlátás elvének jegyében.
Drága testvéreink, cigányok, romák!
Idestova évszázadok alatt sem voltunk képesek tanulni a népek, s közte népünk balsorsából, hibáiból, balga előítéleteiből. Vakhitünk a származás feltételezett predesztináló következményeiben elfedte előlünk, s ezért nem tekintettük természetesnek, hogy előítéleteink által sokat szenvedett közösségeitek tagjai, éppúgy, mint mi magunk, egyedül felelősek cselekedeteikért. Hátsó gondolatokkal teli, ártó és romlott buzgalmunk odáig terjedt, hogy féligazságokat, évszázados beidegződéseket tapasztalati tényekként kezeltünk, ezért az általunk is kárhoztatott ordas eszmék logikáját követve kollektív bűnökkel ruháztunk fel benneteket.
Az utóbbi években a Magyar Nemzet című lap hagyományai közé tartozott, hogy legalábbis libsi (sic!) összeesküvések áldozataiként mutatta be azokat, akik hazájukban politikai, faji vagy társadalmi okokból üldöznek. Megátalkodott rosszhiszeműségünk miatt sokszor elkeserítőnek tartottuk, hogy több mint tíz évvel a magyar demokratikus jogállam újjászületése után egyesek szerint még mindig vannak Magyarországon emberek, akiknek megalapozottan kell tartaniuk attól, hogy származásuk miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, üldöztetés és alattomos közvélemény-formálók áldozatai lehetnek. Alig vártuk, hogy egy-egy eseményt, személyt az adott összefüggések keretéből kiemelve hazug általánosításokra használhassunk fel.
Nos, önkritikát kell gyakorolnunk – áll a birtokunkba került levéltervezetben. Folyamatosan hisztériát keltettünk, megpróbáltuk összeugrasztani az egységes nemzethez tartozó atyafiakat. Cinikus és alattomos tévelygéseinkben, bizony, a kegyeletsértéstől sem riadtunk vissza.
Drága testvéreink!
Ma már mi is úgy gondoljuk, hogy az európai integráció folyamata nem zárulhat le addig, amíg az ország félmilliós, több mint félmilliós roma népessége nem teljes értékű polgára a magyar társadalomnak. Ebben, ez ügyben, noha a Magyar Köztársaság immár az Európai Unió teljes jogú tagja, kormányok ide, kormányok oda, nem történt semmilyen számottevő előrelépés. Ebben mi is hibásak vagyunk, hiszen a hasonlóságok, egyezések helyett folyton-folyvást a különbözőt, a mást hangsúlyoztuk. Miközben ugyanezt a mi szemünkre vetették a szoclibek (sic!), sőt ennek ellenkezőjét is, noha a másság feldicsérésével mi is megvádoltuk a liberálisokat. Ez egy ilyen furcsa párbeszéd.
Levelünkkel elnézést kérünk amiatt, hogy alapítóinkhoz, rendszerváltoztató hagyományainkhoz, konzervatív és keresztény értékeinkhez méltatlanul mi is képesek voltunk egy hamis levelet, igaz, jegyzet formájában, de annál félreérthetőbben közreadni, kegyeletet sérteni, miközben ezért másokat megvetettünk. Nem vagyunk jobbak náluk, ha meg nem valljuk nyilvánosan vétkünket. Elnézést kérünk azért, mert mások felett ítélkeztünk, miközben magunk ítéltettünk meg ezáltal, s könnyűnek találtattunk. Elnézést kérünk, amiért más szemében a szálkát is, a magunkéban a gerendát sem láttuk meg. És legfőképpen levelünkkel elnézést szeretnénk kérni a magyarországi romáktól, s egyúttal az egész magyar nemzettől. Február 3-án került a kezembe ez a levéltervezet…
Műsorvezető: Elkaptál egy levelet, ahogy Kern András szokta…
Horváth Aladár: Elkaptam én is egy levéltervezetet én is, amelyet Boós Tibor és Sárközi Gábor tolla jegyez.”
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
