E rövid bevezető – melyet a kedves olvasó mindjárt belső Gutenberg-szigete porladási tesztjeként, azaz irodalmi kvízkérdésként használhat, találgatva, miféle kötelező gimnáziumi idézeteket rejtettünk el a szövegben – a Gutenberg-galaxist nemcsak azért láttatja szigetnek, mert az összement agymosásban, de azért is, mert posztmodern korunkban a sziget-metafora inkább illik az irodalomra, mint a galaxis monumentális képe, kozmikus narratívája.
A világegyetem állítólag véges, de határtalan. Az irodalom végtelen, de határolt. Határait az általános elhülyülés jelöli ki. A hülyeség tengere öleli a szigetet, amely azonban még mindig nem teljesen lakatlan. (Gyanítom, nem is lesz az soha.)
A kitűnő kortárs filozófus, Peter Sloterdijk szerint a humanizmus rejtett témája az ember megszelídítése, melynek eszköze az olvasás. Eszerint a humanizmus expanziójának célképzete az az álom, hogy a Föld népe megszelídíthető, hogy az írástudás elterjedése egyre beláthatóbb szellemi magaslatok, valamint a végső, össznépi béke felé emeli az emberiséget. Nos, a Föld népe nagyjából már meg volt szelídítve, amikor a tömegmédia megkezdte hódító hadjáratát. A televízió elterjedését néhány gondokodó úgy üdvözölte, mint a képi-mágikus gondolkodás újjászületését a fogalmi-racionális mentalitás gyarmatbirodalmában. Tévedtek. A televízió nem a régi-új mágikus világlátást hozta el, nem az archetipikus képek, szimbólumok uralmát, nem az emberlét ráción túli, misztikus megalapozását, hanem a racionalitást alulról szagoló lét bambulását. Az életélmény nem hogy nem nyert el valamiféle új közvetlenséget a képek uralma által, de a lehető legközvetettebb lett. Az élmény végső közvetettségét úgy nevezzük: virtuális valóság. Fedőneve: informatikai társadalom. Ebben élünk ma.
Mit lehetne tenni, hogyan védhető az irodalom szigete a dagály ellen? Angliában néhány ember kitalálta, hogy a médiában olvasásra buzdítja a tömegeket. És megszületett a program: The Big Read. Ennek lényege az, hogy aki bekapcsolja a tévét, annak okos angol emberek azt mondják: kapcsolja ki. A szófogadó tévépolgár pedig kikapcsolja, és nyomban kezébe vesz egy könyvet. Az első oldal után rádöbben, hogy még tud olvasni. Nosza, elolvassa. És látja, hogy olvasni jó.
Mi, magyarok – akik pedig állítólag baromi találékony népek vagyunk – magunktól általában nem szoktunk kitalálni semmit. Most is angol kaptafára dolgozunk. Itt a Nagy Könyv program, amelynek lényege, hogy bekapcsoljuk a tévét, és okos magyar emberek azt mondják nekünk: kapcsoljuk ki. Satöbbi. Ezek az okos emberek ajánlgatják nekünk a könyveket. Próbálnak megnyerni bennünket. Igyekeznek behízelegni lelkünkbe a betűket. A gondolkodást. Holott mi már régen nem gondolkodunk, csak az agyunkat működtetjük: kalkulálunk, számolunk, spekulálunk. Mi sülhet ki ebből?
Ha kalkulálni kezdenék, akkor tudnám, mi sülhet ki ebből: néhány bennfentes szerez egy csomó pénzt az adófizetőktől közművelődés ürügyén. Ám ha gondokodni próbálok a végeredményen, elbizonytalanodom. Fogalmam sincs, mi lesz belőle. Miféle eredmény származhat abból, hogy a nép megszavazza, mit olvas? A demokrácia már elérte azt a végsőkig degenerált fokát, amikor közművelődésnek az számít, ha a kommersz tömegízlés visszaigazolja magát? Ha egy hatalmas pénzeket felemésztő program torz tükrében nézegeti magát, Harry Potter-kötettel a kezében?
Ne reménykedjünk abban, hogy az a néhány szellemi ember, aki most elszegődik az irodalom ügynökének, valóban hatni tud a tömegre, és nemes irodalmat tukmál rá. (Hogy közülük mennyi a valóban szellemi ember, azt most ne firtassuk.) Egyáltalán semmiben ne reménykedjünk. És ezt a reménytelenséget próbáljuk belakni. Terepe nagyjából kiadja a Gutenberg-sziget térképét.
origo.hu
Tragédia Gödöllőn: iskolai bántalmazás miatt vethetett véget életének a kislány
