Alkésztisz mítosza

„Mert ha ő szeretteit valóban szeretné, akkor nem várná el tőlük az áldozathozatalt. Ezután már csak egy lépcső van, a végső. Megállni az utcán, és azt mondani: jó, akkor jöjjön a halál. Végül is a saját halálom az én dolgom. Tímár Péter filmje érdekes és szép.”

Admétosz éppen esküvőjét tartja, amikor megjelenik Thanatosz, a halál istene, és int neki: kövesse. Admétosz nem érti, miért kell éppen ezen a napon meghalnia. Könyörgőre fogja hát, megpróbálja szüleit rátukmálni az istenre, vinné el inkább őket. Nemet int az isten. Neki csakis Admétosz kell. Az ifjú, mint a fekete zongora, sír, nyerít és búg, de mindhiába. Ekkor előlép Alkésztisz, a menyasszony, és azt mondja az istennek: átvállalja kedvese halálát, vigye magával inkább őt. És Thanatosz hajlik az alkura, magával ragadja a lányt.

Alkésztiszt később Héraklész visszahozza a halál birodalmából, de ez bennünket már nem érdekel. Minket most csak a halál átvállalásának kérdése foglalkoztat, mert erről szól Tímár Péter új filmje, A herceg haladéka. A kiöregedett modell egy reggel elindul otthonról, de taxit hívni nem tud, mert a mobilja elromlik, és a buszt is lekési. Gyalog indul útnak, ám egy zuglói aluljáróban rátámad egy utcai rabló. Huzakodni kezdenek, végül a rabló rálő a nőre. Repül a golyó, de megáll a levegőben. Snitt.

Hősnőnk egy hatalmas, sötét teremben találja magát. Letakart holttestek szanaszéjjel. Megjelenik két boszorkány (Pogány Judit és Lázár Kati), és közlik, hogy ez a hely az Előkészítő. A haldoklók innen mennek majd a visszahozhatatlanba. A nő semmit nem ért az egészből, de túl sok kérdezősködésre nincs idő, mert Astaroth közeledik. A pokol egyik fejedelme ő, a halál ura. Most különös kegyet gyakorol: egy perc haladékot ad kliensének, ennyi ideje van, hogy visszatérve a világba találjon valakit, aki átvállalja a halálát. Ha nem sikerül: örökre halott.

A történő világban az egy perc – megakadt lemezként – állandóan újrakezdődik, ám hősünk tud közlekedni az ismétlődő időintervallumok között. Megkeresi a barátját, aki évek óta ígéri neki, hogy majd elveszi feleségül, ám esély sincs arra, hogy meghaljon helyette. Jönnek a szülők: a papa dilettáns színész, akit most szánalomból bevettek egy előadásba, éppen azt próbálja. A próba azonban fontosabb neki, mint hogy megértse, mit akar a lánya. Aztán a mama: az éppen odahaza, csipkés újgazdag entreiőrben teázgat a szomszédasszonnyal. És lassan kiderül, hogy senki nincs, aki annyira szeretné exmodellünket, hogy elmúljon helyette, érte. Ez a megvilágosodás első lépcsője. A második az, amikor a halálraítélt rádöbben: azért nem szereti őt senki, mert ő sem szeret senkit. Egoistává nevelték, és az ő lelke ebben a tokban maradt.

Mert ha ő szeretteit valóban szeretné, akkor nem várná el tőlük az áldozathozatalt. Ezután már csak egy lépcső van, a végső. Megállni az utcán, és azt mondani: jó, akkor jöjjön a halál. Végül is a saját halálom az én dolgom. Tímár Péter filmje érdekes és szép. Többfelé lehetett volna mélyíteni, a lelki vívódás felé, vagy gondolati irányba, a halál, a halál felé való lét megértésének irányába, de így is tetszik, amit látok. Mert ha az egzisztenciális mélységek, a halálmegértés filozófiai kérdései távoliak maradnak e film horizontjától, mégis azzal foglalkozik, amivel mindenkinek foglalkoznia kell, aki meg akar érteni valamit abból, mi történik vele. Mert – és ebben Heideggernek teljesen igaza van – az élet legfontosabb kérdése a halál. Oly sok fedőfilm, kasszasiker és bóvli után Tímár Péter most szépen beletrafált a dolgok közepébe.