Der Spiegel (spiegel.de)
A baloldali hírmagazinban Thilo Thielke A búrok oázisa című cikkében bemutat egy kis dél-afrikai közösséget, ahol a holland gyarmatosítók utódai máig fenntartják az apartheidet.
Mintegy 600 fehér ember él a búrok álom államában, az apartheid egyik furcsa formájában: tizenkét évvel az első szabad választások után.
„Isten hozta Orániában” adja hírül a tucatnyi tábla egyike eme különleges helyen, ahová feketék nem tehetik be a lábukat. Védőszentként áll egy kis dombon a korábbi dél-afrikai miniszterelnök és az apartheid apologétájának Hendrik Verwoerd szobra. A falu megalapítója Verwoerd veje, Carel Boshoff.
„Ide vonultunk vissza, mert saját életünket szeretnénk élni”, nyilatkozta Boshoff, aki főiskolai tanárként korábban a dél-afrikai faji ügyek irodáját vezette.
Orániát mintagyarmattá kívánják átépíteni. A falu az ország legmodernebb öntözőrendszerével rendelkezik, ahol virágzóvá tették a száraz talajt. S a szekta tagjai büszkék arra, hogy az ajtók nyitva állnak, Orániában nincsenek tolvajok.
Boshoff kis szektája egy korai álmának megvalósítása. Már a hatvanas években egy búr nemzetállamról álmodott, valahol a Dél-Afrikában. Végül 1991-ben, amikor már látszott, hogy a fehérek elveszítik hatalmukat, 1,4 millió randért 3000 hektár földet és 170 barakkot vásárolt. Ezeket egykor a dél-afrikai állam építette egy vízerőmű munkásainak. Boshoff kerüli a „néger” kifejezést, amit a búrok a lehető legnagyobb természetességgel használnak.
Három évvel azon választások előtt, mely Nelson Mandelát az ország első fekete elnökévé választotta, telepedtek le az apartheid hívei a szellemvárosban, s azóta növekszik a termékennyé tett talajon a városka. Oránia legtöbb lakosát ugyanakkor a félelem hajtja az Isten háta mögötti településre, s nem a régi idők iránti nosztalgia. Minden évben több száz fehér farmer válik gyilkosság áldozatává, a nemi erőszakok aránya olyan magas, hogy egyes politikusok már kulturális jelenségről beszélnek. A johannesburgi gyilkosságok száma jelentősen meghaladja az egyik legrosszabb hírű nagyvárosét, Sao Pauloét.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív napilapban Michael Ludwig Oroszország Nyersanyag-intrikája című cikkében kommentálja az immár hagyományossá váló év végi gázár háborút.
Az orosz vezetés meggyőződése, hogy országa túl nagy ahhoz, hogy barátok vegyék körül. S most ama választás előtt áll, hogy másodrendű hatalom legyen, vagy visszanyerje egykori nagyhatalmi státusát. A döntés már régebben megszületett, az orosz külpolitika egyértelműen megcélozta a nagyhatalmi státus visszaszerzését. Oroszországban mindenki tudja és a többség támogatja is, hogy a nyersanyagokat használják fel e törekvés eszközeként. Ezzel egyidőben a Kreml kidolgozta a „szuverén demokrácia” koncepcióját. Eszerint Oroszországban nem alkalmazandóak a demokrácia általánosan elismert alapelvei. Ezzel kívánják kihúzni a talajt az orosz demokrácia alakulását érintő nyugati kritikák alól.
Ezzel az a felfogással, miszerint az EU-t és Oroszországot értékközösség köti össze, s stratégiai partnerségükből fakadó együttműködésük végcélja, hogy integrálódjanak végleg meghaladottá vált. Miként az Egon Bahr nevéhez köthető „Változás közeledéssel” megközelítés is. S halottnak tekinthető az az elgondolás is, miszerint az energiacharta és a tranzitjegyzőkönyv alapelemei belefoglalhatóak lennének egy új, Oroszországgal kötendő partnerségi megállapodásba. Mivel harmadik fél hozzáférése az energia hálózatokhoz pontosan ezt a nagyhatalmi státus felé vezető a politikai nyomásgyakorlásra használt eszköz gyengítését jelentené.
Putyin már korábban az állam nagyobb szerepét követelte a természeti kincsek felhasználásában. Második hivatali idejében jelentősen megnövelte az állami részesedést a földgáz és kőolaj szektorban. A legfontosabb állomások: a Jukosz szétverése, valamint a legfontosabb termelőegység a Juganszknyeftegaz bekebelezése az állami Rosznyeft konszernbe. A Szibnyeft nyugati cégek által is társfinanszírozott bekebelezése a Gazpromba, valamint a Gazprom napjainkban kikényszerített belépése a szahalini földgáz és olajkitermelésbe, melynek első lépése a konzorciumvezető Royal Dutch Shell kapitulációja volt, majd ez követte az orosz hatóságoknak a BP-re és a francia Total konszernre gyakorolt nyomása, melynek célja az állami vállalt pozícióba hozása volt.
Azt, hogy Moszkva számára a nyersanyag politikai fegyver először a szomszédok tapasztalhatták. Az orosz-ukrán „gázháborúban” Kijevnek kellett végül engednie. Ez gyengítette az ukrán gazdaságot és ezzel azt a nyugatra integrálódni akaró Juscsenkot. Ez volt az egyik előfeltétele a korábban választási csaláson ért Janukovics kormány visszatértének. A szintén a nyugatra törekvő Grúzia imént tapasztalta meg, milyen veszélyes az energiapolitikai elszakadás Oroszországtól. Az orosz energiahordozó helyett behozni kívánt azeri gáz importjának technikai nehézségei miatt Grúziának engednie kellett a Gasprom árdiktátumának. Az ország kénytelen a jelenlegi ár dupláját kell fizetnie a gázért. A gyenge grúz gazdaságra gyakorolt hatások már most is előre láthatóak, s ezen a módon csökkenni fog a jelenlegi grúz vezetés támogatottsága.
Most az orosz-fehérorosz gázháború fenyeget, amelyben a Gazprom az energiaszállítások leállításával zsarol. Így nem zárható ki, hogy az ellátási nehézségek miatt a Fehéroroszország illegális gázvételezéseket hajt végre. Moszkva egyelőre elégedetlen a az állami fehérorosz gázvezeték hálózatot üzemeltető cég a „Beltransgas” 50 százalékos tulajdonával. Feltételezik, hogy az árháborúval Minszket az orosz-fehérorosz unió felgyorsítására kényszerítik.
Lengyelország, mely sokkal jobban rászorul az orosz földgázra, mint Németország, vagy a többi (régi) EU tagállam, az energiahordozót főként a Jamal vezetékből kapja. A vezeték végén a nyugat-európai fogyasztók találhatóak. Varsó úgy kalkulált, hogy Lengyelországban emiatt sohasem lehet lecsavarni a gázcsapot, anélkül, hogy az ne sújtaná Nyugat Európát, így többé-kevésbé biztonságban érezték magukat. A tervezett Balti tengeri radikálisan csökkenti a Jamal vezeték jelentőségét, s Lengyelország a vezeték végén „lógó”egyedüli fogyasztóként zsarolhatóvá válik.
Moszkva mindent elkövet azért, hogy megakadályozza a nyugat hozzáférését a közép-ázsiai gázhoz, hogy ezzel a végtelenségig fenntartsa az orosz vezetékektől való függőségét. Mihail Deljagin az orosz energiapolitika egyik ideológusa azt követelte, hogy a Kremlnek meg kell szerezni a poszt-szovjet térség minden gáz és olajvezetéke feletti ellenőrzést, s minden áron meg kell akadályoznia, hogy Oroszországot megkerülő vezetékek épüljenek, melyeken a türkmén, vagy az üzbég gáz nyugatra juthatna. A kihívásra a válasz a közös energia politika, esetleg egy „energia NATO” lehetne, ennek azonban nyomát sem látni.
origo.hu
Lemondta a Zeneakadémia Varnus Xavér koncertjét
