Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
A konzervatív német napilapban Karl-Peter Schwarz A revizionizmus dicsérete című cikkében foglalkozik az olasz elnök nyilatkozata miatt kirobbant vitával. Mint ismert, Olaszországban február 10-én emlékeznek az Isztriából, Fiúméból és Dalmáciából elűzött olaszokra, az „ezulikra”. Ez az úgynevezett Giorno del Ricordo-t 2005-ben vezették be a poszt-fasiszta Gianfranco Fini kezdeményezésére vezették be. Az idei emléknapon Giorgio Napolitano, posztkommunista olasz elnök többek között kitüntette a fasiszta rezsim zárai rendőrfőnökét, valamint további harminc a kommunista partizánok által kivégzett személyt. Napolitano emlékbeszédében „évszázados barbárságnak”, a „vérengző szláv gyűlölet” megnyilvánulásának és egy annexiós terv részeként végrehajtott etnikai tisztogatásnak nevezte a Tito partizánok gyilkosságait.
Fél évszázaddal az uniót megalapító római szerződés aláírását követően, az EU tagságra törekvő Horvátország elnöke, az alapító Olaszország elnökét nyílt rasszizmussal, történelmi revizionizmussal és politikai revansizmussal vádolta. Még az amúgy igencsak visszafogott európai bizottság sem tudta megkerülni, hogy a horvát elnök szóválasztását ne bírálja. A kíméletlen kijelentések oka volt, hogy a volt kommunista Sztipe Meszics bírálta a posztkommunista Napolitanot, amiért a Tito kommunisták „válogatásnélküli leszámolását és nacionalista őrjöngését„ emlegette, amit összekapcsolt a szlávok hódító törekvéseivel, valamint a háborút Jugoszlávia „etnikai tisztogatására” használta.
A szerző szerint szó sem lehet olasz „revansizmusról”, hiszen sem Napolitano, sem az olasz kormány nem kérdőjelezte meg az 1947-es párizsi békét, sem a két ország határát végleg megállapító 1975-ös Osimo-i szerződést. Nem kevéssé abszurd a rasszizmus vádja, Napolitano ugyan gyűlöletről, terrorról és „vérgőzös dühről”, valamint a „XX. század barbárságáról” beszélt. De vajon hogyan nevezhette volna a Jugoszláviában történt szörnyűségeket? A férfiak, nők és gyermekek, akiket agyonvertek, feldaraboltak, vagy fél hullán a karsztbarlangokba dobtak, mind „fasiszták” voltak? Ez „megtorlás” volt azért, amit az olasz fasiszták és az olasz hadsereg a Balkánon elkövettek? Vagy téves „szláv hódító szándékról” beszélni, amikor Tito nem csak Triesztet kívánta elfoglalni, hanem kimondottan az egész Julia-Veneto tartományt is magának követelte?
Meszics nemzeti kommunista reflexe miatt átsiklott afelett, hogy Napolitano szavait elsősorban nem a horvátoknak és a szlovéneknek, hanem saját népének és elsősorban az olasz baloldalnak szólt. Napolitano beszélt a „hallgatás összeesküvéséről” és ezzel kimondottan a történelmi kép revízióját követelte. Olaszországban lényegében a kulturális hegemónia a baloldalé. Palmiro Togliatti 1945-ben már felszólította az olasz kommunistákat Julia Veneto tartományban, hogy rendeljék magukat Tito alá. Még a nyolcvanas években is egy kommunista történész tankönyvéből tanították a történelmet, melyben azt állították a Karszt-hegység barlangjaiban csak a fasiszták és nácik holtestei találhatóak. (Történészek több százezerre teszik a titói megtorlások áldozatainak számát. Szerk.) Aki az „ezulik” tragédiájára emlékezett, az a fasiszta szimpátia vádjának tette ki magát. Annyiban Meszicsnek igaza van, amennyiben Napolitanot „történelmi revizionizmussal” vádolja. Napolitano tényleg újragondolt egy történelmi képet, a sajátját és ez dicséretes.
Rheinischer Merkur (merkur.de)
A konzervatív hetilapban Thomas Gutschker Putyin tehetetlensége című cikkében foglalkozik az orosz elnök növekvő nyugat és Amerika ellenességének okaival. A szerző szerint Putyin hangerejének elsődleges oka Oroszország világpolitikai jelentőség vesztése. Vlagyimir Putyin, amennyiben az Egyesült Államok fővádlójának szerepét kívánta játszani, valamint egy igazságosabb világ prófétájáét, az előadásával megbukott. Jó hír, hogy még a leghatározottabb Amerika bírálók sem estek a csapdájába. Rossz hír, hogy a müncheni fellépésével az idealisták által már régen letűntnek hitt hatalmi igényével jelentkezett.
A jövőben szimptomatikus lehet az orosz fellépés, a birodalom energiagazdasága következtében saját útját járja, tekintet nélkül az általa okozott károkra. Ennek előszele már az előző években is érezhető volt, akár az energiachartáról folytatott vitában, akár a nyugati cégekkel hirtelen felbontott szerződésekben, vagy éppen a zsarolásra épülő szomszédságpolitikában.
Mára elfújta a szél azokat a reményeket, miszerint Oroszország nem csak gazdaságilag, de politikai értelemben is a nyugathoz fog hasonulni. Jelcin még játszott az EU gondolatával, George Robertson az egykori NATO főtitkár még a szövetség leendő tagjai között látta Moszkvát. Ma már az 1997-ben alakított NATO-Oroszország tanács is túlzásnak tűnik. Majdnem minden stratégiai kérdésben mély ellentétek találhatóak, Koszovótól egészen Iránig, ahová éppen most szállít Moszkva egy rakétavédelmi rendszert.
A nehézségek ellenére nem állunk az hideg háború küszöbén. Ennek elsődleges oka, hogy Moszkva ugyan szeretné magát Washingtonnal egyenlőnek feltüntetni, ettől azonban igen távol áll.
Katonai erőben Oroszország 1990 óta jelentősen zsugorodott, hadserege katasztrofális állapotban található, a felszerelése éppen olyan rossz, mint a demoralizált katonáinak kiképzettsége. Miközben az Egyesült Államok évente 420 milliárd dollárt költ haderejére – ehhez jön még az iraki és afganisztáni háború költsége – addig Moszkvának mindössze 31 milliárd dollárra telik.
Mindenek előtt Moszkva elveszítette azt, ami egykor a tömbök létrehozását lehetővé tette, az ideológiai hátországot. Az amerikaiak „soft powerről“, puha hatalomról beszélnek. A kommunizmus nemcsak kényszerrezsim volt, hanem olyan szellemi energia, melynek vonzereje egészen a távoli Kubáig terjedt. De most kinek a szívét melengeti meg Moszkva? Csak rendkívüli esetekben, mint Gerhard Schrödernél, akit most ott fizetnek, vagy azon szerb politikusok, akik Koszovó függetlenedése ellenében az orosz vétóban reménykednek.
Részben ugyan képes Moszkva energiatartalékaival ellenételezni katonai lemaradását és valóban Putyin megpróbálja ezt stratégiai fegyverként bevetni. Ugyanakkor Moszkva sem tudja teljes egészében kikapcsolni a gazdasági szabályokat. Egyrészt az energiaszállítóknak is érdeke a stabil fogyasztók. Amikor Oroszország borzong a túlzott összefonódásoktól, akkor végül magának is kárt okoz. Az ország már ma is lényegesen kevesebb gázt képes exportálni, mint amekkora tartalékokkal rendelkezik, ez a következménye a hiányzó nyugati befektetéseknek. Ráadásul Oroszország gazdasága egyoldalúan a nyersanyagok és energiahordozók exportjára épül. Számos iparágban Oroszországot már lehagyta India és Kína, nem is szólva a szolgáltató szektorról.
origo.hu
Lemondta a Zeneakadémia Varnus Xavér koncertjét
