Bolgár György: Fasizálódunk, tehát vagyunk?

Bolgár György: Kétségtelen, az állam erejébe vetett masszív hit részben a pártállami időkből örökölt reflex, ennyiben tehát nem- ritkán a baloldali gondolkodásúaktól sem idegen, bár természetesen legalább ennyire támaszkodik a háború előtti hagyományokra (és akkor már megfelel a jobboldal ízlésének is), de ettől persze még mindig nem kellene azt hinni, hogy fasizálódunk. Csakhogy a szélsőségesek radikalizálódásán és az erős állam mítoszán kívül sok más fejlemény is ugyanebbe a (veszélyes) irányba mutat. Az állam meghatározó szerepének folytonos hangoztatása egyrészt, a mindenbe való állami beavatkozás követelése másrészt, a szabad piac zsigeri elátkozása harmadrészt, a demokrácia folytonos bírálata, lenézése negyedrészt, az egyházak szisztematikus beemelése a politikába ötödrészt, az úgynevezett nemzeti érdekek radikális képviselete a szomszédokkal, az unióval, Amerikával és a globalizáció címszó alatt falra festett ördögi idegenekkel szemben hatodrészt, az erőszakos nyomásgyakorlás, az utcai és a médiafenyegetés módszerének elfogadtatása hetedrészt, nyolcadrészt és sokadrészt – mi ez így együtt, ha nem fasizálódás? Ezt a folyamatot pedig tovább erősíti, hogy a többi, rendszert váltó közép- és kelet-európai országban is nagyjából hasonló a helyzet, teljesen függetlenül attól, hogy éppen kirobbanó-e a gazdasági növekedés, mint Szlovákiában vagy Lengyelországban vagy minimális, mint nálunk. A fasizálódás tehát nem gazdasági válságprobléma, legföljebb abban az értelemben, hogy ezeket a társadalmakat váratlanul érte a létbizonytalanság megjelenése és a jövedelmi különbségek megsokszorozódása. Mivel pedig ezekre a problémákra a kapitalizmus nem tud igazán jó választ még a legfejlettebb országokban sem, a félelem, az irigység, a bizonytalanság Európának ezen a részén elsősorban a kapitalizmust teszi felelőssé a válságjelenségekért, magáért a kapitalizmusért pedig a gazdag nagyhatalmakat, az idegen tőkéseket és persze a zsidókat. Ezeknek a rendszerbírálóknak demokrácia csak addig kell, amíg a szélsőjobboldal törvényesen rázhatja az öklét, a baseballütőjét, esetleg még veszélyesebb fegyverét, ha pedig eredményesen rázza, már nem lesz rá szükség, mert végre rend lesz, magyar rend, szlovák rend, román rend, lengyel rend, és ha még attól sem születik boldogság, akkor még drasztikusabban lehet és kell föllépni a belső bomlasztók meg a hazát fenyegető külső ellenségek ellen. A kör belső és külső háborúkkal itt zárulna be.

(Népszava, 2007. augusztus 31.)