Csoóri Sándor: Évek óta dohogok, verem a megfakult dobokat egyfolytában: ébresszük fel újra a szociográfia műfaját. Magyarul az irodalomértékű társadalom rajzát. Egyre inkább kiderül, hogy alig tudunk valamit az országról. Gazdák? Parasztok? Munkások? Munkanélküliek? Falusi orvosok? Falusi kocsmák? Városnegyedek? Az elnémított cigányzenészek? Útszéli örömlányok? Milliárdosok? Hajléktalanok? Alkoholista tanárok? Öngyilkosjelölt családapák? Családanyák? Folytathatnám a sort legalább kétszáz hasonló témáig. A trianoni összeomlás után alig telik el tíz-tizenkét esztendő, s íróink nagy része elkészíti a maga számadását idehaza, de elkészíti például Erdélyben is. Idehaza elkészül a Puszták népe, az Alföld parasztsága, Szabó Zoltán Tardi helyzete, Féja Géza Viharsarokja, Kodolányi János Ormánsági beszámolója, Erdei Ferenc Futóhomokja, Sinka István A fekete bojtár vallomásai; Erdélyben Tamási Áron Szülőföldemje, Bözödi György Székely bánja, és még jó néhány valóságtól átitatott mű. Ha ezek nem születnek meg, hatásuk nélkül a két háború közötti magyar irodalom, beleértve a prózát és a költészetet is, nem volna olyan lenyűgöző, markáns. Néhány új szociográfia legalább annyira kirángatna minket is a történelmi iszapból, mint amennyire a harmincas évek elejétől kezdve megtették ezt a nagy elődeink: Németh László, József Attila, Illyés, Tamási Áron, Cs. Szabó, Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Lőrinc és mások.
(Magyar Nemzet, 2007. augusztus 21.)
Ruszin-Szendi Romolusz
Nyúlszívű tábornok: Ruszin-Szendi Romulusz Magyar Péter erőszakos testőre mögé bújt a kérdések elől + videó
