Hargitai Miklós: Nem meglepő tehát, hogy a szennyezési toplistán évről évre alig van változás: ez egy olyan klub, ahová csak bekerülni lehet (nem feltétlenül egy nagyszabású környezeti katasztrófával – olykor az is elég hozzá, hogy a világ tudomást szerezzen a szennyezés létéről és méreteiről), kilépés nincs. Hogy a világra szóló szennyezések eltakarítása mennyire reménytelen vállalkozás, arra Csernobil a legjobb példa: ott 1986-ban történt a robbanás, és a helyzet húsz év múltán látványos nemzetközi projektek és elköltött dollármilliárdok után is szinte változatlan. Az erőmű környezete ma is holt vidék, csak kísértetek és mindenre elszánt, vesztenivaló nélküli "lokálpatrióták" lakják. Csernobilt felszámolni: a lehetetlen szinonímája. Reménytelen vállalkozás. És teljesen fölösleges a kanálisból újra pisztrángos folyóvá változtatott Rajnával, vagy a rehabilitált Ruhr-vidékkel példálózni, ezek a szép receptek csak a világ legszerencsésebb pontjain működnek. A magyar lista sem szűkölködik tanulságokban. A legnyilvánvalóbb következtetés, hogy a szennyezés természete nálunk is hasonló: ha egyszer megcsináltuk, hajlamos a nyakunkon maradni. És ott is marad, ha valaki más – az Európai Unió, Japán, vagy a Kelet-Európát kitakarító nehézipari válság – ki nem pucolja helyettünk. És mások segítőkészségében sem bízhatunk mindig – olykor még annak is örülhetünk, ha éppen nem habzik a Rába.
(Népszabadság, 2007. szeptember 19.)
