Aczél Endre: Ez valóságos ultimátum, csakhogy. Mint az elmúlt hetekben láttuk, Magyarország a maga folyamatos hiteligényével – amely a növekedés és a költekezés közötti rés betömésére hivatott – rettentően sebezhető. A hazai közönség reformellenességéből táplálkozó (vö. népszavazás) általános befektetői bizalmatlanság, no meg a piaci pénzszűke közepette egyre drágábban jutunk kényszerű hiteleinkhez – ám e szempontból különleges helyzetben vagyunk. Azok a – hozzánk hasonlóan – friss uniós tagországok, amelyek már bevezették a sokak szemében panaceának számító egykulcsos adórendszert, úgy kezdték rendszerváltozás utáni pályafutásukat, hogy gyakorlatilag semmilyen adósságot nem örököltek. Sem a baltiak, sem a szlovákok, sem a románok. Mi húszmilliárddal kezdtük, dollárban. Az "egykulcsosoknál" az állami költségvetés kiadási oldalán az adósságtörlesztés szinte meg sem jelenik. Ugyanakkor a magyar adóztatás valóban kirívó mértékében az államadósság terhe éppúgy benne van, mint a nálánál még kirívóbb szociális juttatástömeg. Aki pedig az utóbbihoz nyúl, lévén az szerzett jog, politikai öngyilkosságot követ el. Bár tiszteletre méltót. Mit szólnának egy olyan Gyurcsányhoz, aki odaállna vitapartnerei elé, és azt mondaná: csinálok én nektek reformot! Nem éppen átfogó adóreformot, csak visszaveszem azt, amit ostobaság volt odaadni, mert erőnkön felül költekezünk! Nem lesz tizenharmadik havi nyugdíj, alanyi jogon járó családi pótlék, adózatlan minimálbér, gázártámogatás; elveszem az ilyen-olyan kedvezményeket, kivételezettségeket. Az ilyen miniszterelnök abnormális ember benyomását keltené, holott csak az udvari bohóc jól ismert szerepét játszaná el. Miközben körülötte mindenki adókról susog.
(Népszabadság, 2008. április 17.)
