Döbrentei Kornél köteteiben elementáris erejű, részleteiben mégis kimunkált versek dübörögnek. Jajkiáltásokat hallunk a nemzetért, egészében véve föltérképezik újabb kori történelmünk stációit. S megjelennek az Istenhez kiáltó szándék, a szerelem, az erotika, a játékosság szólamai.
– Teljes kötetről vagy csak teljes keresztmetszetről van szó?
– Teljességre törekvő keresztmetszetet igyekeztem bemutatni, hála a drága Püski kiadónak, amely a legnehezebb időkben is vállalt engem. Könyvem Szakolczay Lajos tanulmányával és a bibliográfiával együtt meghaladja a hatszáz oldalnyi terjedelmet. Mivel nem akartam a kötetet túlméretezni, a kilencéves koromtól kezdve, nagy kockás füzetbe írt zsengéket és a jól sikerült gimnazista opusokat figyelmen kívül hagytam. Úgy éreztem, a jelenlegi, kritikusan veszélyes, kiélezett történelmi helyzet azt követeli, hogy az opus egésze felmutassa azokat a megrázkódtatásokat, a tehetségek meg nem becsülését, kiirtását, amelyeket el kellett szenvednünk az elmúlt évtizedek, de az elmúlt esztendők során is. Mert az egykori hatalom és vazallusai, valamint mai örököseik folytatják ugyanazt, amit a kétféle diktatúrában véghezvittek : a magyar középosztály teljes ellehetetlenítését. Először az ávó-terror idején a középosztály egyik részét kivégezték, másik részét becsukták, a forradalom után a cégtáblát ugyan átfestették, de Kádárék még 1963-ban is akasztottak. Utána jött az áttételesebb fizikai-lelki terror megannyi durván ravasz, kifinomult változata. Most pedig nyakunkon a pénz kijátszhatatlan diktatúrája. 1990 előtt olyan korszakok váltották egymást, amelyeken vezérfonalként, változatlan erővel húzódott végig a cenzúra. A szabadságot csak a formai bravúrokkal megzabolázott, fegyelmezett képzelet jelentette. Akinek ez megadatott, a költői metafora erejével kifejezhette, hogy az újkori történelem elnyomorítja a magyar művészt, a maradék magyar középosztályt, a parasztság minden rétegét. A középparasztból üldözendő kulák lett, a szegényektől is elvették azt a keveset is, amijük volt, bekényszerítették őket a téesznek nevezett magyar kolhozba.
– Úgy érzi, egyetlen vigaszunk és lehetőségünk a partvonalra kényszerült művészet?
– Az úgynevezett államszocializmusban a nemzet javáért munkálkodó politikusaink nem léteztek, nem is lehettek, nekik Moszkva helytartójának szerepét osztotta a történelem. A kivételeket, akik próbáltak e szerepkörből kilépni, kivégezték, emigrációra kényszerítették, börtönbe zárták, megalázták. Amennyire lehetett, átvállalták a szerepüket a nemzetért aggódva küszködő költők, írók, akkor még élt Illyés, Németh László, Nagy László, még aktív volt Csoóri Sándor. Ahogy ön is tudja, ebben a történelmi helyzetben telt közös ifjúságunk, s születtek meg a fiatalkori verseim. Nehéz volt, de még létezett – olykor, nyomelemekben – valamiféle szolidaritás legalább a nemzeti írók között, ma már ez is lazulni látszik, tisztelet a kivételeknek.
– Hogyan működött a cenzúra akkor, amikor papíron nem létezett, de minden irodalmi intézményben jelen volt, s volt, akiknek az agyában is ott működött?
– Anélkül, hogy az ezredvéget és a huszonegyedik századelőt dicsérnénk, mert nincs miért, tény, hogy annak az embernek, aki 1990 után vált olvasóvá, nehéz megmagyarázni, miért tűnt a nyílt diktatúra éveiben már az is gyanúsnak, ha egy vers címe az volt, hogy Tavasz. E verset ráadásul az édesapámnak ajánlottam, aki még harcolt az oroszok ellen, s ott érte meg azt a bizonyos tavaszt, amely felszabadítás helyett új megszállás kezdetét jelentette, és már azt is tudjuk, hogy ama tavasz első pillanata nem április negyedikére esett. Ama tavasz egyetlen vigasza volt, hogy a költő abba a tájba kapaszkodhatott, ami akkor még magyar földnek számított. Ma már ebben sem vagyok biztos. Elkezdem félteni a temetőt is, hiszen ma mindent külföldi magánkézbe adnak a kollektivizmus egykori szószólói. Nem beszélve arról, hogy a Házsongárdi temetőben is kisebbségbe kerülnek, majd lassan eltűnnek a magyar feliratok. A Tavasz című versem még arról szólt, hogy a boldogabb világokban reményteljesnek számító évszakban nálunk a kommunizmus hajnalán „Bakancs delel a tulipánok szívében”. E sorban benne van a 48–49-es forradalom és szabadságharc, amelyet szintén orosz bakancsok tapostak le, benne van a megszálló Vörös Hadsereg, melynek hős felszabadítóként magasztalt katonái csecsemőket vágtak a falhoz, anyáinkat, nagyanyáinkat gyalázták meg. 1956 után már az ősz is gyanús lett, nem véletlenül váltam nemkívánatos személlyé többek között az „Évszakon kívüli ősz” című versemért is, ami 1956-ra vonatkozott. Mert ön, szintén személyes tapasztalatból, nagyon jól tudja, hogy egy ellenzéki költő számára fölért a börtönbüntetéssel, ha úgynevezett üzemi lapnál volt kénytelen dolgozni.
– De hát most is ott tartunk, hogy ma kitűzni egy kokárdát lassan ugyanolyan bátorságnak számít, mint 1990 előtt. És az is, ha vallja valaki, hogy keresztény, bibliás ember, az ön versei pedig tele vannak biblikus utalásokkal is.
– Tény, hogy azokban az időkben nem kellett kitűzni még azt a gyanúsan nagy bokrétát sem, amivel az ember biztosan befizetett egy rendőrpofonra. Komoly politikai bátorság kellett a kicsinyke március tizenötödikei kokárdához is, én mégis hálás vagyok az édesapámnak, aki velünk mindig kitűzette. És hogy kezünkbe adta a Bibliát, amelyről most csak annyit mondjunk, hiszen nem vagyunk teológusok, hogy megjeleníti az élet minden lehetséges alaphelyzetét. Csak egy példát. Mire is gondolt az ember a sztálinizmus korában, amikor azt olvasta, hogy erős hitében Ábrahám föláldozta volna Izsákot. A fanatizmusra, mert a kommunisták olyannyira hittek a világtörténelem legszörnyűbb zsarnokában, Sztálinban, hogy a halála napján tömegek álltak az utcákon, és sírtak, köztük olyanok is, kiknek gyermekeit pusztította el az ultrabaloldali diktatúra. Most is ugyanez működik, liberális köntösben. Akkor a hatalom káderpolitikája nem engedett engem egyetemre középosztálybeli, egykori ludovikás tiszt édesapám miatt, ma a pénz kontraszelekciója gátolja meg az egyre fogyatkozó középosztály tehetséges gyermekeit attól, hogy a legjobb egyetemeken tanuljanak.
– Pedig úgynevezett baloldali kormányunk van, amely a szociális érzékenység jelszavaival nyert választást 1990 óta harmadízben.
– Számomra nyilvánvaló, hogy Magyarországon nincsenek baloldali, úgynevezett balközép hagyományok, nálunk a baloldaliságot 1945 óta a szélsőbal testesíti meg. A két világháború közötti baloldalt szociáldemokrata pártnak hívták, arra pedig szerintem azért haragudtak a kommunisták, mert amikor Trianon drámája bekövetkezett, az úgynevezett szocdemek a hazát egy bizonyos szintig becsülték és kicsit még szentek is tartották. Nem csúsztak át az internacionalizmus ingoványos mezejére, mert tudták, hogy minden internacionalizmus az orosz nagyhatalmi politikának volt a kiszolgálója. 1945 után sikerült részben korrumpálni, kommunistává kényszeríteni, részben „krími nyaralások”, szibériai utazások révén kiirtani a valódi szociáldemokratákat. Az a korszak, ami bennem 1967 óta lecsapódott a versekben, perspektívátlan volt. És e távlattalanság a jelenlegi országvezetés alatt is folytatódik, hiszen a sokat szidott és átkozott és rágalmazott Horthy-korszakban még a baloldali propagandisták is hárommillió koldus országáról beszéltek. Én ki merem mondani, hogy az a garnitúra, amely a szocializmus építése közben elvitte az országot az államcsődig, s most építi talán még ügyetlenebbül a kapitalizmust, hétmillió koldus országává tette hazánkat.
– Ön a kötetével és szavaival is igazolja a tételt, hogy a hazai szocialisták és a hazai baloldal történetének lényege: hogyan próbálják sikertelenül megoldani a válságot, ami nélkülük nem lenne.
– Erre a legjobb példa, a csalás csúcsa, ahogyan a fából vaskarika szocialista kapitalisták kezelni akarják a munkanélküliséget. Ők maguk engedték be hozzánk a multicégeket, amelyek emberek ezreit tették munkanélkülivé. Ezzel egyidejűleg megszüntették azokat a szakipari iskolákat, amelyekben korábban a világhíresen jó magyar kézműveseket kiképezték. Utána ugyanők azon siránkoznak, hogy sajnos, Magyarországon munkanélküliség van, mert nincsenek sem munkahelyek, sem elég szakavatott munkaerő. A nemzeti vagyon gátlástalan kirablása nem történhetett volna meg azok nélkül a jogi kiskapuk nélkül, amelyeket az utolsó kommunista miniszterelnök ügyesen fölépített, s amik ellen az Antall-kormány vagy nem tudott, vagy inkább nem is akart semmit tenni. Egy pillanatra, az oroszok látványos távozásának eufóriájában, annak örültünk, hogy nem kell többé a megszállást felszabadításként ünnepelni. Eközben az első nemzeti kormány a fejünk fölött paktumot kötött, kiegyezett. S az ország kiárusítása, adósságcsapdába hajszolása mind a mai napig tart. Ha egyszer, reményeink szerint legkésőbb két éven belül, vége szakad a rémuralmuknak, a felelősségre vonás immár nem maradhat el. Mert aki a magyarságot, annak hagyományait, kultúráját ki akarja irtani, az emberiség szőttesének egy nagyon élénk színfoltját akarja eltörölni. S az embernek – üldözési mánia nélkül is – az az érzése, hogy valamiféle nagyon is ördögi logikával megírt forgatókönyv ebbe az irányba mutat. Összeesküvés elmélet – nyugtattam meg magamat a minap, s szinte abban a pillanatban hallottam a rádióból, egy nem is politikai, hanem egészségügyi műsorban, hogy öt magyar férfi közül három nem éri meg a hatvanötödik életévét.
– A kötetből az is kitűnik: a legrosszabbnak azt tartja, hogy a nemzeti oldalhoz tartozó költőkből, írókból is kihalni látszik a szolidaritás?
– Aki kinyitja a száját, s néven nevezi a csalást, s mint költőnek, nekem jogom és kötelességem a minősített hazaárulást néven nevezni, azt nemcsak a politikai ellenfeleink negligálják. Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy a saját úgynevezett táborunkon belül is, ha kimondod az igazat, az első napon írótársaid még megveregetik a válladat, dicsérik bátorságodat, de egy nappal később már magadra hagynak. Nálunk a következetes, mérsékelten radikális hazaszeretet miatt is rá lehet sütni bárkire a náci, a fasiszta bélyeget. S ez az, amit ma már csak Európának ebben a Magyarországnak nevezett zugában lehet büntetlenül megtenni. Hát ezért vagyunk lemaradva mindenünnen, mert az emberek egy része ezt nálunk megeszi. Ha egy nép föladja az identitását, legalább a költőknek, művészeknek tiltakozni kellene, amikor kikezdik, meggyalázzák nemzeti szimbólumainkat. Ki merné Oroszországban csúfolni az orosz medvét, franciák közt a gall kakast? Hát akkor az Árpád-sávot, a turult és a Szent Koronát miért szabad kikezdeni? S a Szűzanyával miért lehet szórakozni? És miért csak itt? Mert egy szűk réteg beveszi, a többi meg nem mer szólni, mert nácinak, fasisztának minősítik. S abban a pillanatban, ha indokolatlanul rád sütnek valamiféle megbélyegző címkét, pillanatok alatt törvényen kívülivé válsz. Mégis, egyre többen kimondjuk, hogy a demokrácia örvén rohadtabb diktatúra folyik, mint amit mi valaha is megéltünk. És olyan környezetrombolás Magyarországon és világszerte, amit korábban rémálmainkban sem sejtettünk. De nekünk akkor is az a missziónk, ha jól gurul az ország kereke, mint 1998–2002-ig, és akkor is, ha mint 2003-tól mostanáig, amikor ennyire csak a pénz az úr: verset, prózát kell írni, zenét kell szerezni, nincs más választásunk még akkor sem, ha ez belső aszkézist, emigrációt, jelent, lemondást jelent és azt a napi keserű csalódást, hogy a sajátjaid is elhatárolódnak tőled. Pedig nem a nem létező magyar fasizmustól, hanem az elmúlt ötven évben kialakított figuráktól és azok szellemi jogutódaitól kellene félnünk, de tőlük nagyon.
– A kötetben megtalálható istenes versek mintha megadnák a menekülés egyik útját...
– Abba kell kapaszkodnunk, ami reményt ad, hogy a templomok azért dugig vannak. A kicsit is igényes ember sóvárog a transzcendenciára, mert amivel naponta találkozik, az egy szemétdomb. A bibliás ember ráébred: az, hogy végre kiemelkedjünk e fertőből, elsősorban nem gazdasági kérdés.
Fotók: Nagy Béla
– Miért van az, hogy 1848, 1956, a kivégzett mártírok még ma sem jelentenek semmit a nép egy részének? Például Tóth Ilona, akit egy olyan ember meggyilkolásáért végeztek ki elsősorban, aki valójában még 1989-ben is élt.
– Az 1956-os hősök, a forradalom után kivégzett munkások, egyetemisták, papok áldozata számomra a demokrácia erkölcsi alapját jelenti. A gazdasági bűnöknél is borzalmasabb, hogy a politika porondján újra azok váltak hangadókká, akik a forradalmat vérbe fojtó nagyhatalommal kollaboráltak, és erkölcsi, gazdasági romlásba döntötték az országot. Ezt látva az embernek ökölbe szorul a keze, mert ezt csak itt, nálunk, ezzel az elnyomorított néppel lehet megtenni. Ők, az egykori-mai zsoldosok, keretlegények az igazi nácik. Tóth Ilonáról immár nemcsak jogilag, hanem tényszerűen is kiderült, hogy az ellene felhozott vádak hamisak, ám a magát legnépszerűbb napilapként hirdető újságban még a minap is terjedelmes cikk jelent meg arról, hogy igenis bűnös volt. Mintha mi sem történt volna. Ezért kellett róla verset írnom. A Tóth Ilona elleni hamis, ezerszer megcáfolt, mesterségesen életben tartott vádak a justizmord jelképei. És a jogtiprás folytatódik. Verseimben benne van Tóth Ilona, de az a megvert felvidéki magyar diáklány – és sorstársai is –, akinek a végén magát kellett védenie a rázúdult rágalmaktól.
– Hogyan finomul verssé a kín, jelen esetben a történelmi konkrétum?
– A vers úgy születik, mint ahogyan az ember lelkébe részben beleépülnek éjszakai álmai. Látomásainkkal mintegy fényszóróként pásztázzuk végig a világot, kiemeljük annak lényeges részeit, s megmaradnak a kor lenyomatai. Hiszek a képzelet erejében, a látomásokban. A kettőt összeegyeztetni, megszülni a valóság és a látomás, a látvány és a lényeg egységét. S mindez úgy jelenjen, hogy erő is legyen benne, de ne legyen plakátízű demagógia.
– Beszéljünk néhány szót a könyv címéről is: Tartsd meg a sziklát.
– Camus is megírta saját használatára Sziszifusz mítoszát, akit az Istenek arra ítéltek, hogy görgesse föl a követ a sziklára, ám a kő mindig visszagurul. A mi magyar történelmünk magyar Sziszifuszaira gondoltam, mert legalább ötszáz éve görgetjük a csúcsra ama követ, ami mindig visszagurul. 1956-ban is visszagurult, a rendszerváltozás után is visszagurult. El kellene érnünk, hogy a szikla a csúcson maradjon. Úgy érzem, költői látásom e cím köré tömöríthető leginkább. A kötetadó verset minden akaratosság és törleszkedés nélkül a pesti srácoknak ajánlottam. Hogy ne vesszen ki belőlünk az igazságérzés és a tenni akarás. Mert a legelesettebb helyzetekben is születtek magyar hősök. Én, most, hogy már kicsit bölcsebb lettem, örülnék annak, ha életben maradnának. Ha a háborút nem is tudtuk megnyerni, s a békét sem, itt lenne az ideje az önszerveződésnek, a magyarság erkölcsi talpra állásának. Mert tudjuk, hogy a béke is egy bizonyos értelemben háború. Itt, ebben e térségben legalábbis.
– Másodnapon – 2006. április 24-ére virradóra. Nyilvánvaló, hogy az elképesztő választási vereség motiválta a verset, amire aligha van magyarázat. Vajon leszünk-e mi még egyszer harmadnapon, Krisztussal föltámadók?
– Csak remélni tudom, de reményemet egyelőre cáfolni látszik két nagy trauma. Az egyiket elmondja az ön által emlegetett , a 2006-os választásról szóló versem, amely – kettőnk nevében is beszélhetek –, életünk egyik legnagyobb csalódása volt. Azt hittem, hogy 2006-ra végre megelégeli a nép, hogy naponta csapják be, s hogy végre tényleg leszerepeltek azok, akikről nyilvánvaló, hogy képtelenek a kormányzásra, s csak üzletnek tekintik az országot. Ennek dacára a saját népem egy része ugyanazokra szavazott, akik lassan hatvan éve nyomorgatják. És ezzel szorosan összefügg 2004. december 5-ének másik nagy csalódása, amikor az anyaország bedőlt ugyanazon hatalom erkölcstelen, hazaáruló vezetőinek, a miniszterelnöknek, amely saját népe ellen kampányolt, tulajdonképpen legalizáltatta saját népével a trianoni hamis diktátumot. Az anyaország egy része – tisztelet a nagyszámú kivételnek – önzésből vagy közönyből lemondott a trianoni határokon kívül rekedt testvéreinkről, így az anyaország számukra mostohaanya lett. Mint magyar költőt, a tény is végtelenül fölháborít, ugyanakkor elkeserít, hogy újra és újra annak kimondására kényszerülünk: nincs Európának még egy ilyen hitvány népe. Ezek a felkavaró események örvénylenek e versben, s a kötet domináns részében.
– Szomorú, de a mélyinterjúnak is vannak terjedelmi határai, így lassan a beszélgetésünk végére érünk, pedig a kötetben a történelmi ihletésű munkák mellett jócskán vannak mások is, amelyekről, „hála” e cudar világnak, alig beszéltünk.
– Szerepelnek könyvemben gyermekversek, bennük adózok a tisztaságnak, üdeségnek. És szó van bennük az élet másfajta örömeiről, szólok az eszmei szerelemről, az erotikáról, az életörömről és az élettragédiákról is. Ismétlem, én örülnék annak a legjobban, ha eljönne végre egy olyan világ, amelyben elsősorban az élet örömteli pillanatairól társaloghatnánk. De még a reményteli újrakezdés határai is kitolódnak – sajnos, minden valószínűség szerint – még két évig. Erről most csak annyit, hogy az élet teljességét csak azok az emberek tudják hitelesen ábrázolni, akik végigjárták annak minden stációját.
origo.hu
A többség elítéli Magyar Pétert és a visszavonulását akarja
