Axl Rose a kínai demokrácia fekete dobozában

Épp, mikor a világ kezdte elhinni, hogy Godot-ra várni reménytelibb érzés, mint a Guns N' Roses új lemeze után sóvárogni, egyszer csak megjelent a Chinese Democracy. Érthető: a valaha őserőtől duzzadó hard rock zenekar háza tájáról csak elpazarolt milliókról, letartóztatásokról, zagyva tervekről, furcsa dalokról és botrányos koncertekről érkeztek hírek az elmúlt másfél évtizedben. Ám most „elkészült a nagy mű”, a „gép forog”, de hogy fog-e pihenni az alkotó valaha is, az kérdéses.

Tizennégy évnyi csendről és fájdalomról énekelt 1991-ben, utolsó, saját dalokat tartalmazó lemezén Axl Rose. Talán maga sem gondolta volna, hogy mennyire igaz lesz ez arra a görcsös és piszmogós időszakra, amíg elkészül a sokszor „élete főművének” titulált Chinese Democracy. Pedig William Bruce Rose Jr. zenei karrierje nem így indult. Hollywoodi forgatókönyvnek és népmesének is beillik az egyszerű indianai kisvárosi fiú legendája, aki egy koszlott kígyóbőr bőrönddel a hóna alatt megérkezett Los Angelesbe, hogy sztár legyen. Az is lett, igaz, ahhoz kellett pár hozzá hasonló reménytelenségből érkező, mindenre elszánt tehetség és néhány évnyi edzőtábor a város klubjaiban. A kombináció olyan koncerteket és lemezeket eredményezett, amelyek hatására a Guns N' Roses megkapta „a világ legveszélyesebb zenekara” címet. Ez nagyrészt az Appetite For Destruction lemez érdeme, amely úgy szabott új fazont a rock and rollnak, hogy közben nagyon is hű maradt annak hagyományaihoz. Ezt a félig akusztikus, félig élő Lies, a monumentális Use Your Illusion első és második része, egy feldolgozáslemez és egy többéves világ körüli turné követte. Az akkor induló MTV pedig akkora sztárrá tette a zenekart, hogy abból alig sikerült a tagoknak kigyógyulniuk. Az öt (később hat) dudás más csárda után nézett. Voltak, akik együtt maradtak, voltak, akik újra egy asztalhoz ültek.

Axl persze hosszas pereskedések után megtartotta a jól hangzó nevet, és nekilátott a cikk tárgyául szolgáló lemez megírásának. 1994-et írtunk ekkor. Évről évre megjelent a sajtóban a hír, hogy hamarosan boltokba kerül a lemez, de a számtalan, fentebb már vázolt tényező miatt egy Potemkin-korong kezdett kirajzolódni az emberek fejében a Chinese Democracy címének hallatán. Ám két éve komoly turnéba fogott a (szó szerint) válogatott társaság. A hihetetlennek tűnő allűrök és a színpad szélére állított – a frontember által sűrűn látogatott – fekete oxigénsátor nem sok jót ígértek. E sorok írójának ez a pódium szélére állított tákolmány jelenti a Guns N' Roses zuhanó repülőjének fekete dobozát. A katasztrófa minden eleme itt sűrűsödik össze, Axl beteges személyi kultuszától kezdve lerobbant egészségügyi állapotáig.

Innentől kezdve minden, ami a Chinese Democracyn hallható, olyan lesz, mint a nem létező kínai demokrácia. Hiába sorjáznak itt a szó legjobb értelmében vett hatásvadász refrének, marón cinikus sorok, és hiába bukkannak fel kiforrott zenei megoldások is. Ha egyszer annyi ideig készült az album, amennyi idő alatt személyi igazolványt szerez egy újszülött, és annyiba került, mint egy fejlődő ország éves költségvetése, akkor csak a profizmus miatt lehet lelkesedni. Ez pedig igen visszás egy olyan csapat esetében, amelyiknek meghatározó dalai vagy a pofátlanságig vitték a spontaneitást, vagy egészen drámaiak és szenvedélyesek voltak. Ezeknek csak a nyomait találjuk a 2008-as dalokban, ráadásul Axl megszokott dallamai alatt nem vérbő rockzene hallható, hanem kiszámított és zavaros hangmassza. Akad itt flamenco gitár, vonósok, szögletes ütem, szentimentális zongorafutam a régi időkből és bizarr ipari riff is. Mindezek természetellenes elegye fájó, mert a bérzenésszé lefokozott muzsikusok mesterei hangszereiknek, csak hallatszik, hogy minden megmozdulásuk egy többszörösen ellenőrzött folyamat végterméke.

Hangozzék ugyanakkor akármilyen hihetetlenül: ez az egész így őszinte. Körülbelül ekképp képzeli el a világot arannyal díszített atombiztos bunkere mélyén egy bukástól rettegő, megalomániás diktátor. A zagyvaság természetes, emberünk hasonló körülmények közé bástyázta magát, az elmúlt másfél évtizedről gyakorlatilag nem is vett tudomást. Nem csodálkoznék, ha rendre falakba ütközne ez a 14 dal: kevesen élünk ezen a földön ilyen körülmények között. Ennek ellenére a régi legendák és az Axl hóbortjaira éhes bulvármédia várhatóan még így is csúcsra járatja majd a lemezt, és akkor jöhet a nagyobb büdzséből lebonyolított illúziórombolás: az újjáalakulás és a világ körüli turné Slashsel és a többiekkel. Súlyos ára lesz ennek, de létezik az az összeg, elvégre erre a lemezre sem sajnáltak 13 millió dollárt.