Drog, vér, szenny, halál + Képek + Videó

Ha a háború drog, akkor az amerikaiak nagyobb függők, mint Kolumbia valaha lehet. A díler pedig maga George W. Bush. Manapság már nem cowboyok szelik át a prérit nagy dörgő léptekkel, hanem katonák. A legnagyobb csődörök pedig a bombaszakértők. A Bombák földjénben megy a férfiak közötti szokásos méretbeli rivalizálás, de a végére újra kiderül: nem a méret a lényeg.

Az akciófilmek ugyanarra a sablonra készülnek: van néhány szenvtelen párbeszéd itt, fülsiketítő fegyverropogás ott, megspékelik egy pillanattal, amikor a legjobb barát a szemünk láttára meghal, és ez persze majd bosszúállásra sarkallja a főhőst.

És most belibben Kathryn Bigelow, aki hétéves kihagyás után gondolta, megnézi, mi fán terem a filmkészítés. Az utolsó filmje, az Atomcsapda (K-19: The Widowmaker) túl hosszú volt, melodramatikus, és bátorság kellett ahhoz, hogy megkérje Harrison Fordot az orosz akcentusra. Most a Bombák földjénnel (Hurt Locker) tér vissza, egy iraki háborús filmmel. Úgy gondolta, nemcsak költeményt lehet írni a férfiasságról, hanem filmet is érdemes (?) forgatni róla.

Bigelow filmjének középpontjában egy amerikai katonai egység három tagja áll, akik a legnagyobb fatalista feladatot kapják: bombákat kell hatástalanítaniuk Irakban. A film nyitójelenetében a trió máris dolgozik. Egy szkafanderhez hasonló ruhában lépdel egy modernkori cowboy a törmeléktől elnehezül tájon. Mígnem a következő pillanatban hatalmas detonáció szaggatja szét a csendet. Azt hihettük, hogy a főszereplő halt meg 5 perc után, de Bigelow ezzel a húzással semmi mást nem akart, mint megmutatni: senki sem pótolhatatlan.

Röviddel ezután J. T. Sanborn hadnagy (Anthony Mackie) és Owen Eldridge (Brian Geraghty) specialista William James (Jeremy Renner) felügyelete alatt találja magát, akivel csak egy gond van: adrenalinfüggő. Így ész nélkül kockázik a sorssal, és azt kívánja: bárcsak veszítene. Egész lénye, személyisége érthetetlen, versenyzik a semmivel. De a történések súlya egyre inkább növekszik: egy napot töltenek a földön fekve, velük szemben mesterlövészek. Kiviszik „nézelődni” a csapat pszichológusát, aki nem egy darabban tér vissza a bázisra. Míg végül eljutunk a film kulcsjelenetéhez: az a kisfiú, akivel William már-már barátságot kötött, élő bomba lesz. Egészen pontosan a kisfiú testét telerakják robbanószerrel. És ez mindent megváltoztat. Williamből előtör az ember.

Míg azt várjuk, hogy a nagy nevek (mint Guy Pearce vagy Ralph Fiennes) nagyobb szerepet kapnak a filmben, ők itt pusztán áldozatok és számok. Ehelyett új csillagok jelennek meg: Renner kifejezetten vad teljesítményt nyújt, ahogy egyesíti magában az erkölcsi hanyatlást és az érzelmi instabilitást. Ugyanilyen figyelemre méltó teljesítményt nyújt Mackie is, akiről sugárzik az intelligencia.

Bigelow majdhogynem dokumentumfilmet forgat, olyan képi világot teremt, ami hitelessé teszi az egészet. Pedig nem is Irakban forgatott, hanem a sokkal békésebb Jordániában és a kuvaiti katonai bázison, 16 mm-es kamerákkal. Kimondott dramaturgiája nincs a filmnek, nem, mintha a háborúban lehetne előre forgatókönyvet gyártani. Egyedüli irányelv talán csak a visszaszámláló. Bevallom, nem igen értem, miért ajnározzák körbe annyian. És nem tudom, miért lehetne ő a tuti esélyes az Oscarra.

Bár háborús filmet forgatott, Bigelow mégis elkerüli a nagy fegyveres megvillanásokat és helyette a jelenetek izgalmas feszültségét választja. A túlélés dicsőségét háttérbe szorítja a csatamező pszichológiai jelentése. Mondhatjuk, hogy a Bombák földjénnek van egy adóssága Terrence Malick filmjével, Az őrület határánnal szemben. Malick a bajtársi összetartozást hangsúlyozza, Bigelow pedig a tapasztalat mindenhatóságát és azt, hogy mindenki csak magára számíthat. A hadseregben nincs felszerelés vagy terv a bolondokháza-effektusra. A modern hadviselés, a káosz uralkodik.