Dal elalváshoz

Az internet, a videomegosztók és a letöltések térnyerésének köszönhetően az 1960-as évek vége óta amúgy is folyton változó könnyűzenei piac legnagyobb átalakulásának lehetünk ma szemtanúi – mondta a debreceni Campus fesztiválon adott búcsúkoncertje előtt lapunknak Lovasi András. A Kispál és a Borz Kossuth-díjjal is kitüntetett frontembere a rendszerváltozás utáni magyar alternatív zenei világot leginkább meghatározó formáció búcsújáról szólva megjegyezte, a tagok befásult érdektelenség mellett nem akarnak úgy járni, mint a több évtizede vegetáló magyar zenei mamutbandák, ehelyett inkább eltemetik a zenekart.

– Huszonhárom év után augusztus 9-én, a Sziget fesztiválon pont kerül a Kispál és a Borz kalandos történetének végére. Stílszerű a kérdés, miért épp most ért meg az idő a zárásra? Nem lett volna kézenfekvőbb két év múlva, a zenekar 25. születésnapján lehúzni a rolót?

– A kerek évfordulók csak Magyarországon fontosak. Valamiért ezek itthon jól működő dolgok, általában a média is harap rá, hogy 10, 20, vagy 25 év, és el lehet azon merengeni, hogy na meddig húzzák még. Igazából a mi esetünk egy zenekaron belüli dalírói kohézió megbomlásának a története, a végpontja. 2003–2004 táján ennek már voltak jelei. Nem úgy írtunk dalokat, nem olyan könnyen, ahogy azt megelőzően. Amiket írtunk, azokkal meg nem volt elégedett senki, vagy azt gondoltuk, igen, ez lehetne jobb is. Az a közösségi munka, amiért jó zenekart csinálni – hogy egymás hibáit kijavítjuk, csiszolgatjuk – valahogy szűnni látszott. Ezt próbáltuk többféleképpen megoldani. Kitaláltunk új dolgokat: alkotótábort, azt, hogy mindenki írjon önállóan számokat, és akkor majd együtt összegyúrjuk. Ám azt láttam, hogy ez a munka egyre kevésbé fontos.

– Akkor ez egy amolyan konszenzusos döntés volt? Mindenki menjen, amerre lát?

– Az időzítésre visszatérve, ez volt a harmadik, vagy negyedik határidő, amit adtunk magunknak. Tavaly szeptemberben megbeszéltük, hogy jön egy olyan időszak – idén februárig –, amikor nem vállalunk koncerteket, hanem próbálunk. Mindenki írjon otthon számokat, és legyenek nyersanyagaink. Eljött a kitűzött határidő, ám kiderült, hogy Dió (Dióssy D. Ákos – billentyűs hangszerek, csörgő, vokál) az egyik nála dolgozó zenekarral van elfoglalva, Kispál Andris pedig éppen zenekart alapít. Így rájöttünk arra, hogy a Kispál és a Borz már nem fontos senkinek. Ekkor mondtam azt, úgy tisztességes, ha most befejezzük.

– Ezek szerint értékelhetjük úgy, hogy a megfelelő pillanatban vették a kalapjukat?

– Úgy nőttem fel, hogy sok olyan zenekaron röhögtem, mint most mi. Mindig mondogattam, mit akarnak még ezek a vén fickók, mikor jól látszott, látszik, hogy kínlódnak. Számtalan ilyen zenekar létezik Magyarországon, amelyek mind a mai napig népszerűek, de ha csináltak is valamit az elmúlt 20 évben, az teljes érdektelenségbe fulladt. Nagyjából azokból a dolgokból élnek, amit annak idején a múltban kitaláltak. Én pedig semmiképp sem akarok erre a sorsra jutni, és nem akarom a Kispált ilyen helyzetbe hozni. Már éppen efelé tendáltunk, úgyhogy ez így jó.

– Távlati elképzelések? A Kiscsillaggal összenőve tervezi a jövőjét?

– A Kiscsillag nyilván marad, de nem a Kispál helyett lesz. Emellett szeretnék kicsit leülni otthon, összerakni valami alvázat. Pontosan még nem tudom, hogy mi lesz belőle, szólólemez, vagy valami más. A lényeg, hogy mindenképpen szeretnék a Kiscsillag mellett valami mást is csinálni.

– Az internet térnyerésével gyakorlatilag forradalmian átalakult a magyar és a nemzetközi zenehallgatás kultúrája. Az előadóknak szembesülnie kell az egyre nagyobb arányú ingyenes letöltésekkel. Mi a véleménye erről a folyamatról?

– A helyzet kialakulásához kellett a magyar zenészek körüli érdekvédő szervezetek tutyimutyisága, és a merev, foggal-körömmel ragaszkodás bizonyos sémákhoz. Mert mit nézett a külföldi kiadó? Nem jöttek azok a bevételek, amiket ő elvárt, ezért emelkedő CD-árakkal próbálta meg ellensúlyozni a bevételkiesését. Az emberek pedig a 3-5 ezer forintos lemezáraknál kifordultak a boltból, és azóta sem tértek vissza. A nagyobbik baj inkább az, hogy zenei kultúránknál fogva nálunk elfogadott volt, hogy léteznek ingyenes másolatok, amiért nem kell fizetni. Hiszen azok számítottak menőnek, akiknek például megvolt kazettán az összes Frank Zappa. Mi is olyanok vagyunk, mint minden más olyan nép, amely keresi azt, hogy hol lehet hozzájutni valami olcsóhoz.

– Akkor ez egy természetes fejlődési folyamat végeredménye?

– Ez egy egyszerű, racionális választás, amikor az ember úgy dönt, hogy letölt. Én ennek olyan szempontból nem örülök, hogy ez a folyamat a műfaj jelenlegi struktúráját, működését veszélyezteti. Odáig jutottunk – mondom hipotetikusan, mint kiadó –, hogy ma már a hangfelvétel technikai költségeit sem lehet kitermelni abból a pénzből, amit arra kellene költeni, hogy egy zenekar koncertezni tudjon, vagy a közönség hozzájuthasson a számaikhoz. Már rég nem arról van szó, hogy hasznot akarunk. Csupán hogy a dalainkat tudjuk dokumentálni, rögzíteni. Ám manapság olykor az ehhez szükséges összeget sem vagyunk képesek előteremteni. Eközben lezajlott egy technológiai forradalom…

– Mindezek fényében milyen jövőkép áll ma a zenei szakma előtt? Hogyan tovább?

– Az internet és a számítógépek robbanásszerű elterjedésének vannak előnyei. Egy-két millió forintból például már otthon is össze lehet barkácsolni egy olyan kis stúdiót, ahol egész elfogadható dalokat is rögzíthetünk. Ráadásul jóval olcsóbban, mint egy-egy nagy kiadónál. Említhetném Yonderboi első nagylemezét (Shallow and Profound, 2000), amely százvalahány ezer forintból készült. Van tehát egyfajta demokratizálódása ezeknek a folyamatoknak, amikor azt látjuk, hogy nemcsak egy kaszt tud zenéket rögzíteni, kiadni, hanem olyanok is össze tudnak állítani nagyon jó kis számokat, akik nem feltétlenül rendelkeznek zenei előképzettséggel. Nagyjából ezek az előnyei ennek a forradalomnak, amely a fiatal zenekarok számára könnyebbséget, jobb indulási lehetőségeket jelent. Az viszont nem túl jó tendencia, hogy ha megnézzük, az olyan ingyenes videomegosztókon, mint a YouTube, szintén azok a zenekarok mennek, azokat klikkelik szét, akiket a marketingpiac is felkarolt és ajnároz.

Persze a jövőt az is befolyásolja, hogy az Egyesült Államokban, vagy Nagy-Britanniában a lemezkiadóknak van egyfajta jogalkotó ereje. Amikor azt mondják, hogy adott összegért, mondjuk egy dollárért, tölthetnek le számokat. Ahhoz ugyanis, hogy felmenjünk egy torrent oldalra, már komolyabb számítógépes ismeret kell, a nagyon egyszerű felhasználók ezt nem tudják megtenni. Mert az egyszerű fogyasztó mit csinál? Feltölt az iPod-jára 3 számot 3 dollárért, mert körülbelül ennyit ismer, és kész. Azt hiszem, hogy ez az egyszerű – zenei műveltségében lebutított – felhasználói attitűd pedig simán legyőzheti a torrent térnyerését. A könnyűzenei piac egyébként jól láthatóan folyamatosan változik, de szerintem ma van a legnagyobb átalakulás az 1960-as évek vége óta.