Fesztiválszűzként mentem a Sziget 3. napjára pénteken. Nem riasztott a babona a péntekről meg a 13-ról. Egy nagyobb tömeggel érkeztem a bejárathoz, a táskát csak meglapogatták, még sajnáltam is, hogy nem hoztam magammal valami „üdítőt”, ha csak ennyi az a nagy híres ellenőrzés. Éppen sodródtam volna tovább a tömeggel, amikor elém állt egy elég nagydarab nő, és kiemelt a tömegből, a „na, kezeket fel, itt motozás lesz” morgós szöveggel. Végignézve magamon, elképzelésem sem volt, miért is engem néznek drogcsempésznek, de végül megköszöntem az őrnek, hogy legalább nem minden testüregre kiterjedő volt a motozás. Bárgyún nézett rám, így nem feszegettem tovább a témát, hanem az „akkor én most fesztiválozom” életérzésével eltelve belevetettem magam az életbe.
Jó tanácsként kaptam, hogy egészségesen ezt úgy kell tenni, hogy csak sodródunk, nincs terv, ahol látunk valamit, odamegyünk. Csak hagyatkozzunk a zsigereinkben dübörgő zenére. Behunytam hát a szemem és engedtem, az életérzés vezessen.
Úgy gondoltam, a csaposokkal kell először kialakítani a jó viszonyt, és nem is tévedtem, legtöbbet 2 percet kellett sorba állnom és megdöbbenésemre nem is kellett egy aranyrudat ott hagyni, az árak a Sziget egész területén állandóak voltak. A pulttól elszakadva máris jött a kérdés, hogy „vajon erőltessek-e kultúrmosolyt ábrázatomra, vagy hagyjam magam felrobbanni, mint egy plasztikbomba?”, a válasz is megérkezett: „a legjobb lesz, ha felteszem a kedvenc lemezem, és szívszakadva énekelem, hogy…” – természetesen a Heaven Street Seven Dél-Amerikáját. Tánc, pörgés, elesés és felkelés. Majd egy pici szünet. Sodródás tovább. A tetoválósátor előtt azért még elrebegek egy imát, hogy reggel ne ébredjek egy pillangóval a hátsómon. A Roma sátorhoz igyekszünk, ahol előbújik a mélyből a néptáncos múlt, és megmozdul a láb a lengyel Čači Vorba előadása közben. Egy roma nő a frontember, aki olyan gyorsasággal játszik a hegedűn, hogy nem tudja a szemem követni a kezét.
Egy döntés becsúszik a jól meghatározott káoszelméletbe: nem megyünk a Nagyszínpadhoz, pedig Jared Leto megérne egy misét. Bár, a tinilányok özönét elnézve, akik flitteres felsőben futnak, hogy minél jobb helyük legyen, inkább hagyom nekik. A sikítás és a rajongástól kapott eszméletvesztés már nem az én világom. Inkább menetszélbe beletartom az arcomat, azt képzelem, hogy nagyon fejlett tájakon visz a vonat. Édesen furcsa érzés valakitől elköszönni hétfőn, hogy pénteken őt lássuk, de valahogy másképp, Kispál után Kiscsillagként. Tovább a völgybe, felvetődik a kérdés: igaz szerelemnek vagy elmúlásnak hívják-e itt valahol… De a tömeg egy emberként hullámzik, feláll a képzeletbeli ágyon, a párnát a falhoz vágja és azt ordítja: „meguntam félni, kockacukor, srácok, ki kéri, ez kockacukor”. Szétnézek, egy fiú mély sajnálattal énekelgeti, hogy „Csak a nőket sajnálom, mert elvétve akadt rendes, volt azért köztük jó meg talán a télapóért tényleg kár…”. A kontrolltól már búcsúzunk, ugrál a tömeg, jólfésült kislányok bontják ki hajukat és pörögnek. Mert szándék az van, nem is kevés. A lányok bárgyú, könnyben úszó szemekkel fordulnak a vigyorgósra ivott párjukhoz, úgy tátogják: „Ha én lennék a szerelmed, sokszor biztos bántanálak, hogy tudsz így szeretni, én soha nem tudnálak…”. Mély megdöbbenésemre, hátrafordulva, nem lány ül a fiúk nyakába, hanem fiú a fiúéba. De egy vállrándítással elintézem, inkább Jávor Pált sajnálom, hiszen biztos sokszor smárolt le ronda nőt. A Fishing on Orfű alatt egyszer csak fogja Lovasi, és levonul a színpadról a „mi nem játszunk többet” felkiáltással. Először azt hiszem, valami technikai hiba van. De eltűnnek. A megrökönyödés után azért a tömeg magához tér és kiabálni kezd, mire visszajön a banda és a szám közepétől folytatják. Egy újabb műhiszti, de náluk még ez is belefér.
Bár nincs kedvem éjszakai bárban táncolni, azért csak sodródok tovább. Egészen a Volt sátráig, ahol Balázs Palinak kiabálják, „nagyszínpad, nagyszínpad”. Maradok, hallgatok pár számot, de a Kék a szeme már nálam is kiveri a biztosítékot, mennem kell, míg a vacsora bennem van. A Nagyszínpadnál elgázol a tömeg, lehet, hogy Jared Leto tényleg elindult a Marsra, ki tudja… Próbálok átevickélni, boldog és boldogtalan mellém csapódik, fényképezkednének, táncolnának, koccintanak velem. Mindaddig, míg nem kell Dorothyt eljátszani. Kétségbeesve kiabálom, hogy „de nincs meg Toto, nincs meg Toto”, mert kutya nélkül csak nem repülhetek el Kansasbe. Szemem-szám megtelik a porral, filmbe illő, ahogy felkapja a szemetet a szél. Már várom, hogy egy tehén is elúszik a képben, ahogy az a jó katasztrófafilmekben szokás. Menekülőre kell fogni, de már minden sátor megtelt. Sikerül egy helyre behúzódni, ahol a dj rendületlenül nyomja a zenét a körülbelül 20 négyzetméterre besűrűsödött 50 embernek. Mozogni alig lehet. De amikor a szél felerősödik, és mindenkit beterít vízzel, már minden mindegy. Kiállnak az esőbe és ott táncolnak tovább. Táncolunk, futunk, pocsolyákba ugrálunk. Már mindenünk vizes, így veszteni való nincs. Charlie Winstonhoz csapzottan esünk be, de mindenki nevet, a sátor előtti sárban fetreng, így amikor felcsendül a Like a hobo, himnuszként énekeljük. Táncolunk olaszokkal, németekkel és britekkel is, vigyorgunk és kacagunk. Egy pillanatra sajnálom a flitteres felsős, magas sarkúban tipegő lánykákat, akik azt hitték, bálba jönnek, de ezt is elsodorja a zene és az érzés. Várjátok csak lányok, várjátok a megmentőket fehér lovon. Mi meg csak élünk, mint egy hobo, szabadon.
Megtanultunk táncolni az esőben.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
