Az ember, aki a megfejthetetlen titkokat kutatta

„Végre egy olyan költő, aki mindenben a végtelent látja, a transzcendens semmit, s aki mindenről tud. Egyetemes modern lélek, az atomizálódott ember minden kínjával, semmiségével, de a benne lakozó Isten biztos, fájdalmas tudatával is” – ekképp méltatja barátját, Szabó Lőrincet Kodolányi János író. A 110 éve született költő műhelytitkaiba Kabdebó Lóránt irodalomtörténész segítségével pillanthattak be az érdeklődők a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Kodolányi János sorai Szabó Lőrinc világirodalmi nagyságára utalnak, valamint egy olyan költői lélekről szólnak, aki rákérdez a létezés fájdalmára, örömére, annak mélységeire – vélte Kabdebó Lóránt. A költőben egy vigasztaló útitársat találhat az olvasó, aki ugyanúgy átérzi a napi nehézségeket – fogalmazott. Szabó Lőrinc igazi titka – az irodalomtörténész szerint – éppen abban rejlik, hogy mint az erre a földre született, ebbe a világba kivetett egyed szétnéz, és keresi a teremtés csodáját, értelmét, kutatja a társas létezés csodálatosságát. Verseiben az egyszerre nyomorgó, földi száműzetésre ítélt ember képe rajzolódik ki, ugyanakkor megmutatkozik a valami másra figyelő én, aki az őt örök titokként körülvevő világot akarja megfejteni, a nem ismert lényeget kutatja. Szabó Lőrinc kivételes költői és műfordítói munkássága nem csak a történeti idő eseményeinek átélését fejezi ki, emberi és társadalmi igényeket hangsúlyoz, hanem a létezés egészében való jelenlétet firtatja: „Ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb.”

Költészetének alappillére az ellentét, ahogy a Tao te king című, 1931-es versében is fogalmaz: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Mindez rámutat a XX. század egyik alapérzésére is, egy időszakra, amikor minden tett, szó képes önmaga ellentétére váltani. Emiatt a költő maga is minden állítását egyúttal meg is kérdőjelezi. „Megtudtak-e mást is, akik kutattak? / A titkokat bejárni volt-e szent ész? / S ha istenek is csak azóta vannak, / ki mondhatja meg, mi volt a teremtés” – ad hangot kétségeinek A teremtés himnuszának fordításában.

Kabdebó Lóránt szerint költőként is és magánemberként is keresztúton állt Szabó Lőrinc. Nagyon furcsa költői alkat, aki egyik oldalon a valóság legrealistább, legkézzelfoghatóbb leírását teremti meg a verseiben, ugyanakkor azt is érzékeli, hogy az ember körül ott van az álmok világa, és az álom időszakában is történik velünk valami. A valóság egyfajta átrendezésére tesz kísérletet, próbálja megragadni azt a bizonyos „valamit”, ami körülvesz minket: „A Mintha mondja: mintha volnál / és mintha volna csakugyan / minden, aminek neve van… / De Te tudod, hogy nincs! tudod már! / Nem? Nem tudod? Hát menekülj, / bolond és ess kétségbe! Álmodj! / Teremts, no teremts új világot! / (Ha megbutulsz, tán sikerül.)”

Goethe vagy Petőfi esetében minden alkotás születésének körülményét tudni véljük, de ne higgyük, hogy az a perc, amit Goethe, Petőfi vagy Szabó Lőrinc leírt, tényleg úgy is történt – jelentette ki Kabdebó Lóránt. Az egyes életek rejtett titkai mégiscsak rejtve maradnak. Nem tudhatjuk, valójában mi történik a versben, ki tudja, „a világ végletei hogyan szikráznak össze az alkotó gondolkodásában”. A Semmiért egészent egy kényelmetlen kávéházi széken írta Szabó Lőrinc, és egy remekművet alkotott. A költő maga azt mondta, hogy ez az asszonyok ellen szóló vers, és a későbbiekben mindig annak ellentétét akarta megírni. A valóság a versből azonban annyi, hogy kényelmetlenül ült egy széken. A költemény eközben az emberi kapcsolatok, a kiszolgáltatottság és a védekezés modellje: „Nem vagy enyém, míg magadé vagy: / Még nem szeretsz. / Míg cserébe a magadénak / Szeretnél, teher is lehetsz. / Alku, ha szent is, alku; nékem / Más kell már: Semmiért Egészen!”

A költészet igazi lényege maga a titok, hagyjuk titoknak, keressük azt, ami a tényszerű adatokból összehozható – zárta gondolatait Kabdebó Lóránt.