A Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, Lönhárt Tamás alaposan kitett magáért, a megjelentek régóta nem hallottak ilyen érdekes, minden témakört érintő előadást az intézet előadótermében. A nemzetközi kapcsolatok avatott szakértője a Fekete-tenger stratégiájáról és a román külpolitikáról címet adta előadásának, azonban gondolatai jóval túlmutattak a két témán, valóban vitaindítók voltak.
Oroszország immár nem csupán szavakkal jelezte, hogy visszatért a térségbe – nyitotta az energiastratégiáról szóló szakaszt Lönhárt, majd hozzátette, a Fekete-tengeren túl húzódó kőolaj- és földgázlelőhelyek Európába szállításában elengedhetetlenül fontos szerep jut majd a tenger körül fekvő államoknak. Törökország és Románia geostratégiai helyzete azt követően vált kulcsfontosságúvá, miután az Európai Unió a Nabucco vezeték megépítésének gondolatával nyilvánvalóvá tette, hogy Oroszország megkerülésével kívánja biztosítani energiaellátását.
2008-ban a nagyobbik román kormányzópárt konkrét célként fogalmazta meg, hogy az euromediterrán partnerségbe be kell kapcsolni Romániát, többek között azért, mert az ország a híd szerepét töltheti be a kelet felől érkező energia-útvonalak biztosításában. Utóbbira természetesen Oroszország is hamar ráébredt, és egyedülálló módon tálalta. Vlagyimir Putyin 2007-ben, miután nyilvánosságra került, hogy Ukrajna több helyen megcsapolja az orosz gázvezetéket, a bismarcki stratégiát választotta és a sajtón keresztül üzent a román, közvetve pedig az ukrán kormánynak: ha Ukrajna nem képes megfelelően kezelni az orosz gázt, Románia készülhet arra, hogy átvegye ezt a felelősséget. Lönhárt hozzátette, a Nabucco elképesztő távlatokat nyithat az európai energiastratégiában, hiszen jelen állás szerint megduplázhatja az eddigi orosz gázszállítást.
Már formálódik az iráni–orosz–török tengely?
Az előadó kiemelte, a fekete-tengeri térség sorsának igazi alakítóját látja Törökországban. A kis-ázsiai állam 1963 óta kéri felvételét az épülő európai közösségbe, később az Európai Unióba, mindhiába. Lönhárt úgy vélte, Törökország 2007-ben fáradt bele a kérésbe, néhány éve már nem az uniós csatlakozás számít az első számú külpolitikai iránynak az Erdogan-kormány számára. Az alternatív terv immár a kelet felé fordulás, mely akár egy Irán–Oroszország–Törökország „triumvirátus” kialakulását is feltételezi. Az unió Törökországgal szembeni halogató politikája Romániát is aggasztja, hiszen Basescu kormánya stratégiai partnerként tekint a török félre. A néhány éve formálódó fekete-tengeri szinergia tulajdonképpen megadhatná azt, amit a törökök az uniós csatlakozástól várnak, azonban nagyon úgy tűnik, minden román igyekezet ellenére Erdogan kormánya nem kíván élni a lehetőséggel. További feszültséget okoz az is, hogy amíg az unió Bulgária és Románia integrálásával a Fekete-tenger „megnyitását” szeretné mindenáron elérni, addig Törökország ragaszkodik a zárt tengeri státusz őrzéséhez, és nem kíván osztozkodni.
Az adjunktus kitért a 2008-ban elindult keleti partnerségre, és a Sarkozy elnök által leginkább sürgetett euromediterrán partnerségre is. Utóbbi átalakulni látszik, melyet az is erőteljesen jelez, hogy az üléseken Románia 2003-tól megfigyelőként, négy évvel később pedig már külső tagként vesz részt. Az észak-afrikai államokkal kötött partnerségi megállapodás természetesen elsősorban Olaszország, Spanyolország és Franciaország számára a legfontosabb, hiszen a Földközi-tenger túlpartján kitermelt kőolaj ezeken az országokon keresztül jut el Európába.
Az „új Közép-Európa”
Az előadás egyik legérdekesebb pontja volt az új Közép-Európa gondolatának felmerülése, amelyet a The Economist már 2000-ben tálalt egyik cikkében. A geostratégiailag rendkívül fontos térség a keleti bővítés eredményeképp egyre közelebb kerül Oroszországhoz, így a megjelölés már nem Németországra, Ausztriára, Csehországra és Magyarországra vonatkozik, hanem Fehérorszországra, Lengyelországra, Litvániára és Ukrajnára.
A partnerség és az együttműködés mellett Lönhárt természetesen beszélt a fekete-tengeri térség „fagyott” és aktualizálódó konfliktusairól is. Oroszország és Románia viszonyát a Szovjetunió felbomlása (1991) óta sokáig a csend jellemezte, azonban Románia a múlt század utolsó évtizedében a NATO-csatlakozás mellett tette le a voksát, ami újra feszültséget generált a két állam között. Románia 2004-ben csatlakozott az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetéhez. Ezt követően jött az iraki szerepvállalás, majd a NATO-bázis felépítése, majd a rakétaelhárító-rendszer telepítésének megkezdése, amely komolyan megmérgezte a viszonyt.
„Nekem mindig azt tanították, hogy ha egy ország még akkor is tagad valamit, amikor senki nem említi azt a bizonyos dolgot, akkor biztos, hogy a háttérben komoly készülődés zajlik. Románia évek óta úton-útfélen visszautasítja a vádat, amely szerint a határain belül épülő amerikai rakétaelhárító-rendszer Oroszországgal szembeni védelmi vonalként szolgál” – fogalmazott Lönhárt. A Putyin által megütött keményebb hangra a román elnök hasonló hangnemben reagált: korábban sok éven keresztül a Szovjetunió határozta meg, milyen csapatok állomásozhatnak Románia területén. Moszkvának egy ideje már nincsen szava ebben a kérdésben, jobb lenne, ha a saját dolgával foglalkozna. Az előadó azt is hozzátette, bár nincs bizonyíték arra, hogy az iráni atomprogram célja egy esetleges támadó háború megvívása lenne, annyi bizonyos, hogy a gőzerővel folyó rakétafejlesztésnek köszönhetően immár Románia területét is elérhetné Ahmadinezsád elnök. Az amerikai védőernyő támogatása tehát ebből a szempontból nem is túl meglepő.
Megnyerték a határvitát
2009 óta Ukrajna sem eszik Románia tenyeréből – folytatta az adjunktus. A fekete-tengeri Kígyó-sziget hovatartozása miatt kitört diplomáciai harc utóbb román sikerrel végződött. Hiába nyittatott ugyanis Leonyid Kucsma bankfiókot (!) a csöppnyi szigeten, a nemzetközi bíróság végül Románia szája íze szerint húzta meg a határvonalat, amelynek eredményeképp mintegy 70 milliárd köbméternyi gázt rejtő mező került Bukarest kezére.
A kolozsvári előadó végül kitért a román–moldáv kapcsolatokra is, amelyet alapjaiban határoz meg a Dnyeszteren Túli Köztársaságot övező állandó feszültség. Az ország, amelyet egyetlen állam sem ismert még el, szintén román anyanyelvűek tízezreivel büszkélkedhet, a legfőbb konfliktusforrás azonban a Moldovában élő és román útlevéllel rendelkező 800 ezer ember. Ha még ez sem jelentene elég feszültséget – tette hozzá Lönhárt –, ott van az az egymillió kivándorolt moldovai, akik azt követően hagyták el hazájukat, hogy Románia csatlakozott az Európai Unióhoz. Ami tehát Moldovának a migrációs probléma, az Románia számára maga a megváltás. Ahogyan Constantinescu volt román elnök fogalmazott, Románia egyfelől a keletről érkező energia európai kapuja kíván lenni, másfelől pedig a kontinens új selyemútjának fontos tranzitállama.
origo.hu
Így szurkálta össze a kamera előtt a barátnőjét egy budapesti férfi - videó
