Harc a klerikális reakció ellen

Évfordulót ülünk, mint e századvégen annyiszor, szomorú évfordulót. Kísértetiesen egybevágó napokat. Pontosan ötven esztendeje, 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka történt meg a szerzetesek és szerzetesnők kitelepítésének első hulláma az ország déli határövezetéből. Akkor is, mint ma, péntekről szombatra virradó éjszaka volt. Mi is történt azon a szomorú éjszakán, és milyen előzmények vezettek el ide? Milyen volt a szerzetesi életet élők helyzete, hangulata a zord időkben?A magyar kommunista mozgalom számára az egyik legnagyobb ellenfél a hatalom teljes megszerzésének folyamatában a katolikus egyház volt. Az egyház fokozatos és igen durva háttérbe szorításának és megtörésének különböző szakaszai voltak az 1945 utáni magyar történelemben. Ebből nem hiányoztak a kicsinyes, rendkívül primitív sajtókampányok, a papok, szerzetesek lejáratása, a hívők megfélemlítése, a rendőri intézkedések fokozatos bevezetése. Az első letartóztatásokat újabbak követték, s eközben megtörtént az egyház háttérbe szorítása az oktatásban, a betegápolásban, a szegénygondozásban. A folyamat része volt a kommunista mozgalom részéről a püspöki kar megosztására való törekvés, Mindszenty József folyamatos támadása, majd bebörtönzése, a nyomás fokozása az úgynevezett megegyezés aláírására.A magyar szerzetesség sajátos helyzeténél fogva meghatározó szerepet játszott a magyar iskoláztatásban, a betegápolásban és a szegénygondozásban. Az 1948-ból rendelkezésre álló adatok szerint a katolikus hívek száma 6 585 928 fő, az egyház 7522 hitbuzgalmi egyesületet tartott fenn, 702 584 fővel. Ez óriási szervezett erőt jelent ebben az időszakban. Az egyház összetartó erejét jelképező egyesületek megszüntetésének hulláma 1950-re már lezajlott, az egyesületek száma csökkent, de a katolicizmus – különösen vidéken – még óriási erőt jelentett. Ezt kellett megtörni. A magyarországi szerzetesség létszáma, hitbuzgalmi ereje erre az időre érte el csúcspontját. A hazai szerzetesség kiheverte Trianon sokkját, az új országterületen új házakkal pótolta az elcsatolt kolostorokat, létszáma folyamatosan nőtt. Az 1948-as sematizmusok szerint 23 férfi szerzetesrendben 2429 szerzetes élt 157 rendházban, 44 női szerzetesrendben 9036 nővér élt 580 rendházban. A magyar kommunisták számára a szerzetesek veszélyt jelentettek, nem illettek bele az egységes ideológiába, valami mást képviseltek, ezért a korlátozandók, megszüntetendők kategóriájába kerültek. Az 1945 óta állandósított nyomás érezhetően megnövekedett 1948 nyara, az egységes állampárt, az MDP létrejötte óta. Az MKP központi vezetőségének és osztályainak rendszeresen témája a klerikális reakció elleni harc fokozása és a különböző tervek készítése. A szerzetesrendek elleni támadásnak két különösen aktív területe volt: az iskolák és a kórházak. A többpártrendszer és a demokrácia elleni 1947-es fellépések után a magyar kommunista mozgalom a következő évet a klerikális reakció elleni támadás évének tekintette. A jeladást az MKP két fő reprezentánsa, Révai és Rákosi beszéde adta meg. Révai csak Mindszenty hercegprímást támadta, Rákosi Mátyás azonban 1948. január 10-én nyíltan kifejtette, hogy a klerikális reakcióval az év végéig le kell számolni. Ez ugyan nem sikerült, de az egyház helyzete egyre nehezebb lett. 1948. június 16-án a magyar országgyűlés megszavazta az iskolák államosításáról szóló törvényt. Ez a lépés a tanítással foglalkozó szerzetesrendeket gyakorlatilag megoldhatatlan helyzetbe hozta. Az állami iskolákban lehetetlenné vált számukra a tanítás. A püspöki kar határozata ezt kifejezetten meg is tiltotta. Az államosítás végrehajtása és az a tény, hogy az iskolák a legtöbb helyen a rendházakkal egybeépültek, újabb lehetőséget teremtett a feszültségek szítására és az egyház elleni propagandahadjáratra. Az amúgy is nehéz helyzetbe került tanító rendeket sok helyen megpróbálták diszkreditálni, és ellenük hangolni a közvéleményt. A több esetből egyet jellemzésképpen érdemes kiemelni már csak stílusa miatt is. A Szabad Nép 1948. november 6-i számában jelent meg az írás V. D. tollából. A végkövetkeztetést idézzük: „Nem lehet egymagában elszigetelten nézni a zalaegerszegi diáksztrájk ügyét. A Mindszenty vezette klerikális reakció országszerte elkeseredett kísérletekkel akarja megtartani magának a szavára még hajló fiatalokat. Ebből erednek a titkos szervezkedések, az állami iskolát gyalázó beszélgetések, és nem állhat meg Zalaegerszegen a megtorlás egy tanárnő elküldésével és tíz diák kicsapásával. Lehetetlenné kell tenni végre Zalaegerszegen, de minden más magyar iskolában a klerikális reakció aknamunkáját.” Kik is azok az úgymond lázadást szítók? Természetesen az iskola államosítás előtti tanárai, a Notre-Dame-nővérek. Ezen a helyzeten változtatni kell – mondja a már egységes állampárt. A tanító rendek ellen új stílusú harc kezdődik. Az államosított iskolák mellett levő rendházak elfoglalása a következő cél. Az indok: szükség van ezekre a férőhelyekre, amelyek a propaganda szerint amúgy is kihasználatlanok. Megjelennek azok a cikkek, amelyek azt sulykolják, a rendházak üresek, a szerzetesek a vidéket járják, hogy agitáljanak a nép hatalma ellen és kémkedjenek az imperialisták javára, vagy háborús uszítást folytassanak, a szegényparasztok és a munkások gyermekei pedig nyomorúságos körülmények között laknak. A nép érdekében kell lefoglalni a rendházakat. Mindennaposakká válnak az erőszakos foglalások az államhatalom nyílt támogatása mellett. Az 1948 nyarán a szociáldemokratákat bedaráló kommunista párt a végrehajtó hatalom teljességét kisajátította. Már csak az egyházakat, különösen a katolikus egyházat kellett megtörni. Az egyházak elleni harc taktikáját az MDP 1948 novemberében dolgozta ki. Az 1948. november 22-én keltezett nyolcoldalas javaslatot Horváth Márton, Kállay Gyula és Bíró Zoltán jegyzi, és A klerikális reakció elleni harc címet viseli. Ebből a tervezetből – amelynek legnagyobb részét a későbbiekben megvalósították – idézünk: „Támadásunk célja: a) kiszorítani a reakciós befolyást, elsősorban a munkásság és a parasztság köréből; b) Mindszenty tevékenységét és a mindszentizmust rendőrileg, politikailag, gazdaságilag lehetetlenné tenni; c) előkészíteni a az egyház és az állam különválasztását; d) fokozni a közvetett vallásellenes propagandát. Az üzemek (területén): a) papok, szerzetesek, apácák az üzemekbe nem tehetik be a lábukat. Felelős az igazgatóság és az üzemi bizottság. Lakóterület: b) a körzetek vezetésével tömbönként, itt-ott házanként akcióbizottságok alakítandók az egyházi reakció elleni munkára; c) vasárnapok meghódítása – különösen az ifjúság körében. Mulatságok, szórakoztató előadások, érdekes viták, sportesemények, színház és moziakciók szervezése; f) egyházközségekbe behatolás csoportosan (viták szervezése).”A tervezet jól mutatja a kommunista párt elképzeléseit a jövőre vonatkozóan. Nézzük a terv megvalósulását. 1948. december: Mindszenty József letartóztatása, 1949 eleje: Mindszenty József pere, elítélése. A katolikus egyház ennek ellenére nem tárgyal az állammal. 1949 vége, 1950 eleje: a betegápoló rendek eltávolítása a kórházakból és betegotthonokból. Sokkal kevésbé látványosan, de annál hatékonyabban. Ezt mutatja be Vikol János államtitkár jelentése Rákosi Mátyásnak. „Május elsején szóban kapott utasításra jelentem: az elmúlt év okt. 10–20. között 600 apácát váltottunk le, főleg vidéki kórházakból. A leváltáshoz szükséges 850 ápolónőt ’49. november – ’50. április 30-ig 6 hónapra rövidített idő alatt képeztük ki.”A kormányzat ezzel elérte nem is titkolt célját: bebizonyítani, hogy a szerzetesekre nincs szükség sem a tanítás, sem pedig a betegápolás területén. Az, hogy ez milyen szakmai színvonalesést eredményezett, senkit sem érdekelt az állam vezetésében. Az ideológia döntött, nem a szakmai érvek. Az államhatalom készült a szerzetesekkel történő leszámolásra. Az MDP központi vezetősége 1950 májusának végén határozott a következő lépésről, hogy rákényszerítse a katolikus egyházat a tárgyalásokra. A határozatot magyarázó cikket a Szabad Nép 1950. június 6-i számában Révai József jegyzi. A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. Ezek a szerzetesrendek a régi rendszerben hatalmas földbirtokkal rendelkeztek, a feudális nagybirtokos osztályhoz tartoztak. Földbirtokaikat a népi demokrácia a dolgozó parasztság között osztotta fel, de a rendházaikat, zárdáikat, kolostoraikat meghagyta. Felmerül a kérdés: fenntartható-e ez a helyzet a népi demokráciában. A feloszlatási folyamatnak az első lépései a szerzetesek kitelepítése. Az első mozzanat a június 9-ről 10-re virradó éjszaka végrehajtott kitelepítés volt. Révai József 1950. június 6-i, Szabad Népben megjelent cikke mintegy jeladásként hatott a szerzetesrendek elleni durva rendszabályok életbe léptetésére. A Belügyminisztérium illetékes főosztályának rendelkezése, amelyet az MDP kv titkársága 1950. április 17-i határozata értelmében hozott, közbiztonsági és közrendészeti okokra hivatkozva 1950. június 9-ről 10-re virradó éjjel a jugoszláv határ mentén lévő járásokból kiutasították a szerzeteseket. A rendelkezés azzal indokolta a kitelepítést a déli határsávból, hogy ott a jugoszláv imperializmus veszélyezteti a szocializmust építő magyar népet, és a szerzetesek az imperialistáknak kémkednek. Az akciót széles körű előkészítés előzte meg. A BM és az ÁVH a kiürítendő rendházakról, az ott tartózkodó szerzetesekről pontos listát készített, névre szóló kiutasítási határozatokkal. A kitelepítés irányítója Veres József, a BM főosztályvezetője, július 1-jétől államtitkára. (Később a Fővárosi Tanács elnöke, 1963–70 között munkaügyi miniszter. Eredeti foglakozása lakatos.) Az első kitelepítés június 9–10. (péntekről szombatra) virradó éjszaka ment végbe. A jelentés szerint a jugoszláv határ mentén lévő járásokból összesen 894 szerzetest, 579 nőt és 315 férfit utasítottak ki. A kitelepítetteket mindenhol egyházi intézményekben, többnyire rendházakban helyezték el, de Vácott a püspöki palotába is vittek szerzeteseket. A jelentés azt mondja, „a kiutasítás során ellenállás – kisebb esetektől eltekintve – nem volt”. A végrehajtás módja, és hogy éjszaka vitték véghez azt mutatja, hogy a hatalom tartott attól, hogy a települések lakossága esetleg szimpátiatüntetést tart a szerzetesek mellett. Ahogy a jelentés mondja, „az akció végrehajtása alatt a lakosságnak semmi sem jutott a tudomására”. A hatalom a nyomásgyakorláskövetkező eszközeként újabb kitelepítést határozott el. Ez a kitelepítés 1950. június 18–19. (vasárnapról hétfőre) virradó éjjel történt meg. A forgatókönyvét a Kultuszminisztérium javaslata alapján a BM és az ÁVH készítette el. Ez a kitelepítés célzott kitelepítés volt, egyrészt kollégiumi férőhelyeket akartak nyerni, másrész megfélemlíteni egyes rendeket, és rászorítani a püspöki kart a tárgyalásokra. Szinte biztos, hogy provokatív céllal telepítenek a hatvani ferences rendházba szerzetesnőket. A különböző kitelepítési iratok és beszámolók alapján számításaim szerint ekkor 1074 szerzetest és apácát telepítettek ki.A kitelepítések a hatalom által előre várt eredményt hozták. A püspöki kar kénytelen volt az adott helyzetben tárgyalásokat kezdeményezni a kérdés megoldására. A kormány és a püspöki kar kiküldöttei között 1950. június 28-án megkezdődtek a tárgyalások. A püspöki karral folytatott tárgyalások alatt az MDP Politikai Bizottsága minden tárgyalási nap után tájékoztatót hallgatott meg a haladásról, és folyamatosan gyűjtötte az újabb és újabb adatokat a klerikális reakcióról Rákosi számára. Ha felmerült valami új, akkor arra azonnal választ kívánt, a folyamatos provokálás pedig a tárgyalási taktika része volt. A tárgyaló küldöttségnek tagja lett a már említett Veres József, aki a BM államtitkáraként irányította a kitelepítéséket, és rezzenéstelenül hazudott a tárgyaló püspökök és szerzetesi elöljárók szemébe, mikor azok az eljárások ellen tiltakoztak. A tárgyalások közben újabb nyomásgyakorlásként ismét kitelepítésékre került sor. Július 11–12-re (szerdáról csütörtökre) virradó éjszaka a nyugati határ mentén lévő szerzetesházakból 299 szerzetest telepítettek ki. Oly csekély számú szerzetessel szemben jártak el, hogy biztosra vehető, csak nyomásgyakorlásra lehetett az akciót használni. Az államhatalom általam ismert utolsó kitelepítési akciója a tárgyalások utolsó szakaszának kezdetén, július 31-ről augusztus 1-jére (hétfőről keddre) virradóra zajlott le. Ez az akció a szerzeteseknek az északi és keleti határsávokból való kitelepítését vitte véghez. Az indoklás az volt, hogy környező baráti államok is tiltakoztak, mert a határ mentén megbízhatatlan szerzetesek vannak. Megítélésem szerint itt inkább egy kifárasztási akcióról van szó. A kitelepítés során ugyanis sok olyan rendházból telepítenek ki szerzeteseket, akiket néhány héttel korábban telepítettek oda. A többszöri üldöztetés elviselése pszichikailag nehéz. A kitelepítés során 661 fő áttelepítése történt meg. Az eddigi gyakorlattól eltérően a kitelepítetteket nem szórták szét kisebb rendházakba, hanem összesen négy helyre szállították őket. A kitelepítések során a kiürített rendházakat, a lepecsételt irattárakat, levéltárakat az ÁVH őrizetére bízták, az ingóságok azonban el-eltünedeztek. A rendtagok számára csak kisebb csomagok elvitelét tették lehetővé. Az új helyeken mindenhol testvéri szeretettel fogadták a kiűzött rendtagokat, de nehéz volt megfelelő viszonyokat teremteni. A kitelepítésekkel szinte együtt megjelentek az agitátorok, akik a deportált szerzeteseket a rendből való kilépésre buzdították. Az eredmény azonban elég gyönge: kevesebb mint tíz százalékot tudtak csak erőteljes ráhatással távozásra bírni. A püspöki kar és a szerzetesrendi elöljárók 1950. augusztus 30-án voltak kénytelenek aláírni az ún. egyezményt. A szerzetesek kálváriája még ezután sem zárult le. Az Elnöki Tanács 1950. szeptember 7-én kelt 34/1950. számú törvényerejű rendelete négy rend kivételével megvonta a rendek működési engedélyét hazánkban. Szégyenteljes három hónap kezdődött, amikor a rendtagoknak el kellett hagyniuk házaikat. 1950. december 5-ig tartott a szerzetesek pokoljárása, és kezdődött egy újabb kálvária, a renden kívüli élet az ötvenes évek Magyarországán.