Gyilkosságból gyógyulva

Nem csapódnak mögöttünk vasajtók, nemzuhognak mindenfelé a biztonsági rácsok, nincs gumibot, fegyver, egyenruha vagy komorférfiakból álló őrség – holott gyilkosok közöttjárunk. Igaz, itt mindenki egyben áldozat is.Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet (IMEI) kapujában egy kicsit illik félni. Odabent súlyos bűncselekmények elkövetőit ápolják, kórteremről kórteremre járva óhatatlanul is baltás gyilkosba, családkivégzőbe, gyújtogatóba botlik az ember. De megtörténhet, hogy a zárt osztály folyosóján életében egyszer összezavarodott, egyébként példás életű családapával, megfáradt édesanyával, világból kiábrándult átlagos értelmiségivel találkozunk, s ez talán még rémisztőbb. A rossz előérzetet csak fokozza a díszlet, mivel az IMEI a Kozma utcai börtön falai között működik. Mintha mindezt dr. Antall Albert főigazgató is érezné. Azonnal megosztja velünk régi álmát.– A látszat ellenére az IMEI nem börtön. Még akkor sem, ha már száz éve egy büntetés-végrehajtási intézet területén zajlik a gyógyítás. Épp ezért szeretnénk, ha végre új épületbe költözhetnénk a Kozma utcából.A majdani boldog napig azonban továbbra is ide szállítják mindazokat, akik kóros elmeállapotban követtek el személy elleni erőszakot, legyen az gyilkosság vagy súlyos testi sértés. A bíróság ilyenkor fölmenti a vádlottat, mivel nincs alanya a bűncselekménynek, ugyanakkor elrendeli a kényszergyógykezelést. Így történt a tizennégy esztendős Q. J. esetében is. A gárdonyi fiú 1990. október 18-án több baltacsapással megölte édesanyját, majd a gyilkos szerszámot egy szatyorba csomagolva Budapestre utazott, ahol jelentkezett a rendőrségen. A nyomozók eleinte nem hittek a fiatalembernek, később pedig azt gyanították, hogy valamiféle sátánista szertartás során végzett anyjával. Az elmeszakértők azonban igazolták, hogy az elsőéves szakmunkástanuló súlyos elmezavarban szenved.Arról, hogy a gárdonyi fiú – aki azóta férfivá érett – jelenleg is az IMEI kezeltje-e, a főigazgató nem beszélhet. És hiába nézünk őszinte kíváncsisággal dr. Hamula János orvos igazgatóra, a betegekkel kapcsolatban ő sem árul el semmiféle részletet. Inkább mindketten a legfrissebb statisztikai adatokat ismertetik, miszerint a skizorfénok körében a normál populációhoz hasonló a bűnelkövetők aránya, majd az intézet működésének nehézségeit is föltárják. Mert az IMEI túlzsúfolt, munkaterápiára a munkanélküliség miatt 1992 óta nincs mód, nem beszélve a betegek öltözékéről, amiről ismét csak nem mesélnek, mert úgy izgalmas, ha a ruhákat saját szemünkkel látjuk.Az orvos igazgató társaságában indulunk tehát öltözéknézőbe. Ruhaügyben óriási titkot sejtünk, ám azonnal megértjük, hogy miért sarkalatos pontja az IMEI reformjának a viselet, amint a női osztályra érkezünk. A betegek igencsak egyszerű szabású – már ha egyáltalán ebben az esetben szabásról lehet beszélni –, durva anyagból készült, sötétbarna „fejőnőszoknyában” és tehenészlányfölsőben töltik mindennapjaikat, s ettől a kórtermek Esze Tamás korabeli jobbágyszállásra emlékeztetnek.– A barna szín hosszú ideig nagyon komoly jelentést hordozott, mert az őrök így tudták megkülönböztetni az átlagos raboktól a kezelteket, akikre például még szökés esetén sem emelhettek fegyvert – értelmezi a furcsa képet dr. Hamula János.Érkezésünk mindenesetre semmilyen izgalmat sem vált ki. A nők többsége ebéd utáni álmát alussza, de aki ébren álmodik, az sem néz felénk. Állunk az ajtóban, s a néhány elkapott üres tekintet láttán úgy érezzük, mintha nem is lennénk itt. S ez akkor sem változik, amikor újabb és újabb termekbe lépünk. Az IMEI így délután egy órakor leginkább valamely vidéki szociális otthonra hasonlít, a néma nyugalomba süppedve erőszakkal kell figyelmeztetnük magunkat, hogy a békésen szunyókáló asszonyok közül sokaknak a kezéhez vér tapad.– Hát visszatért hozzánk? – szaggatja darabokra a csöndet szinte bántón az orvos igazgató kérdése.A megszólított középkorú asszony az egyik frissen vetett ágy tövében pakol. Elegáns kabátkája, a frizura, a smink némi külvilági derűt csempész az IMEI falai közé, de minden mozdulata is a gyógyulásról mesél. Ráadásul jókedvűen válaszol.– Vissza, de csak egy hónapra.Az asszony – akiről természetesen semmit sem tudhatunk meg – ugyanis arra készül, hogy új életet kezdjen, mivel az elmeszakértők szerint esetében már nem áll fönn a bűnismétlés veszélye. Néhány esztendeje valószínűleg ugyanígy távozhatott az osztályról az a nő is, aki – még a nyolcvanas évek végén – végzett három gyermekével, majd maga is öngyilkosságot kísérelt meg. A gyermekek meghaltak, az édesanya túlélte a tragédiát. Pedig a vizsgálat szerint a szülők mintaszerű házasságban éltek, az értelmiségi asszony kitűnő családanya volt, s szeretettel gondoskodott a csöppségekről. Rokonságában viszont többen is elmebetegségben szenvedtek, s a hajlamot a fiatalaszszony is örökölte. Panaszaival azonban a szégyenérzet és a gyerekekhez való ragaszkodás miatt nem fordult orvoshoz. Az idegi túlterhelés következtében végül tudathasadásos elmezavar lépett fel, ekkor ölte meg gyermekeit. Később elárulta, hogy azért végzett a kicsikkel, mert meg akarta óvni őket a zaklatott világtól. Az évekkel későbbi gyógyulás mégsem jelentett számára megoldást, a család kitaszította, így az IMEI-s kezelés után öngyilkos lett.Hasonló történetekkel a férfiosztály lakói is szolgálhatnának, már amennyiben szóba állhatnánk velük. Az orvos igazgató azonban itt is tartja magát a legszigorúbb személyiségi jogvédelemhez, olyannyira, hogy a fotókon beteg még felismerhetetlenül sem szerepelhet. Némi győzködés után mindössze annyit engedélyez, hogy a felvételeken a gyógykezeltek lábfejei megjelenhetnek.A férfiak java része szintén délutáni sziesztába merül. A női részleggel ellentétben itt viszont a folyosón is zajlik az élet, a jobb állapotú betegek élénken tudakolják látogatásunk okát. A kórtermek falait színes poszterekkel varázsolták pepitává, leggyakoribb a mezítelen női test, az autó, de a Csillagok háborúja jelenetei és a valóságos földi tájképek is népszerűek.– Ezt nézzék! Ezt aztán érdemes megörökíteni! De siessenek ám! – reklámozza a valamennyi öszszetevőt tartalmazó alkotását az egyik ápolt, majd bizalmasra csökkentve a távolságot elárulja a sietség okát.– Nemsokára kiengednek – suttogja bölcsen bólogatva.Mi is bólogatunk, azzal a frissiben tanult jóindulatú fejtartással, amit a folyosón az állapotának javulásáról szónokló beteggel társalgó dr. Hamula Jánostól lestünk el az imént. A rutin a későbbiekben is hasznunkra válik, amikor egy szolid bariton két méter magas tulajdonosa elpanaszolja, hogy ő még ma nem evett. A kapcsolatteremtés azonban nem minden esetben ilyen sikeres, az infúzióra kötött, de amúgy jó egészségnek örvendő férfi rettegve szemléli jöttünket. Az orvos igazgatóval ugyan szóba áll, még azt is bevallja, hogy azért szükséges az infúzió, mert fél, de az idegenekről hallani sem akar, s az sem nyugtatja meg, hogy dr. Hamula János társaságának ismer el minket.– Mégiscsak menjenek el, mert félek – kéri békülékenyebben.Kifelé menet kísérőnket telefonhoz szólítják. Magunkra maradunk a kijárat előtt. Magányunk azonban csak néhány másodpercig tart, mert egy fiatalember, kezében fényképezőgép-katalógust lobogtatva, azonnal fölhasználja a ritka alkalmat egy kis szakmai eszmecserére.– Én ilyet fogok venni – mutat jó érzékkel egy százezer forintos profi masinára. – Meg ilyet is – lapozza a kiadványt, de már jönnek a többiek, s körülvesznek bennünket, hogy elmondhassák a kintről érkezetteknek, ők mit szeretnének. És már jön dr. Hamula János is, gyorsan oszlatja a spontán összegyűlt tömeget, és beismeri, hogy abban a pillanatban, amikor a folyosó másik végéből meglátott minket, nem az infúziós ember volt az egyetlen, akinek némi aggodalom költözött a szívébe.Kifelé megyünk a főkapu felé, de az orvos igazgató még mindig az előző s számára példátlan eset fölött töpreng: újságírók és ápoltak így együtt, nagy-nagy egyetértésben. Az idilli képet csak akkor hessegeti el magától, amikor észreveszi, hogy öt-hat beteg a bejárat előtti apró kertben serénykedik. Búcsút int, s mire válaszolnánk, máris páciensei között kíváncsiskodik. Nyílik a kapu, mögötte lassan megjelenik a külvilág. Utoljára visszanézünk, mert hisszük, hogy a bentlakók sóvárgó tekintete kíséri lépteinket. De senki sem figyel ránk. A kis csoport egy emberként jelenti az igazgatónak: Büdöskét locsolunk, főorvos úr!