Egri padlások kincsei

„Nosztalgiarádiók és hangerősítők kiállítása” – állt az egri főutcán kiragasztott plakáton. A helybéli Krinszki Bernát, aki egyébként egy fehér bajuszos, kedves öregúr, évtizedekig bütykölte elektroncsöves rádióit, amelyekből most százat kiállított.– Itt nincs negyvenévesnél fiatalabb darab – büszkélkedik –, s valamennyi remekül szól.A gyűjtemény legrégebbi darabját a Telefunken gyár készítette a 20-as években, de a matuzsálem ma is behozza az összes középhullámú adót. A hozzá illő hangszórót Krinszki úr egy kéményseprőtől kapta, aki feltehetően egy padláson botlott bele. Az egri mester iskolapadban sohasem tanulta a műszerészkedést, inkább „ellopta a szakmát” atyai jó barátjától, Illés Györgytől, akinek a 40-es években rádiószalonja volt a városban. Akkor még megrendelésre gyártották a jobb darabokat, olyan „karosszériával”, amilyet a kedves vevő kívánt. Az egyik legszebb doboznak a „Kápolna” nevet adták, és máig díszíti a gyűjtő feleségének szobáját. Egy 1936-ban gyártott Philips vagy egy 40-es Minerva még recsegtette Hitler fenyegetéseit, s hírt adott „Erdély dicsőséges napjairól” is, ahogy az Antenna Rádió hetilap 1940. szeptember végi számában áll. „A Főméltóságú úr ünnepélyes kolozsvári bevonulása alkalmából gróf Teleki Pál miniszterelnök Erdély fővárosából rádiószózatot intézett az amerikai magyarsághoz és azokhoz a nemzetiségekhez, akik a visszacsatolt területekről származnak. A miniszterelnök történelmi szózatát a rádió középhullámon sugározta Amerikának.” A háború, ha másnak nem is, a rádiózásnak jót tett. Az emberek kiégett harckocsikból, lezuhant amerikai repülőgépekből mentették ki a használható alkatrészeket, fülhallgatókat. Sok darab fölkerült a padlásra (majd csak jó lesz valamire), hogy néhány év múlva a szemfüles unokák ráleljenek, és működő rádiókat barkácsoljanak maguknak. Egy-két hangszóró elektroncsövén ma is jól olvasható a Wermacht felirat. „A rádióról különösen az elmúlt két háborús év során bebizonyosodott, hogy kilépve a szórakoztató keretből, modern életünk egyik legfontosabb megnyilvánulásává, a kultúránk nélkülözhetetlen segédeszközévé válik” – állapítja meg lelkesen az 1941-42. évre kiadott rádiós szakkönyv.Idővel már nemcsak sok pénz, de protekció is kellett az igényesebb készülékekhez, a nagy világvevőkhöz.– Ez itt a párttitkárok rádiója – mutatja Krinszki úr a tekintélyt parancsoló Orion 820-ast. Utána mindjárt megtekinthetem ugyanazon márka szerényebb darabját is, az 1950-ben készített néprádiót, amelyből egyetlen volt az egész utcának, s köréje zsúfolódott a környék apraja-nagyja, ha hallani akarta a híreket. Nagy választék nem volt a sávokban: a szerkezet csupán két kattintásra volt beállítva, vagy a Petőfit, vagy a Kossuthot hallgathatta a nép egyszerű gyermeke. Akad a gyűjteményben kristálymikrofon is, ami garantáltan jó minőségben visszhangozta Rákosi szavait. Az egri gyűjtő egy pillanatra kilép a korhűségből, és CD-t vesz elő, hogy fél évszázados erősítőkkel hallgathassuk Tabányi Mihály harmonikaszólóját.– Mennyivel lágyabb, emberibb ez a hangzás, egészen más, mint amire a mai digitális technika képes.Az egész kiállítás azért született, hogy megmutathassa, milyen volt a rádiózás hőskora, amit lassan elfeledtet a mai erőszakos „fémvilág”. A tárlat olyan, akár a múlt egy kis szigete. Sorra térnek be az egri amatőrök, s jólesik visszaemlékezniük arra a kamaszra, aki egykor „detektoros vevőt” fabrikált, s azon titokban, a paplan alatt, éjszakákon át hallgatta a római olimpiát. Az egykor nagy hírű egri rádiósklub, amelynek tagjai világversenyt is nyertek, ma már nehezen talál utánpótlást. Megöregedtek a hajdan ifjú versenyzők.A mostani tizenévesek a számítógép mellett keresik a „nagy kalandot”, de a régieknek az a felüdülés, ha szétszedhetik meg összerakhatják az évtizedes szerkezeteket. Krinszki úr akkor érzi magát a legjobban, ha tizenkét macskája és két kutyája társaságában visszavonul szülei házába, és órákig elbogarászik gyűjteménye darabjain. A háttérben halkan szólhat a rádió. A kereskedelmi adókat nem szíveli.