Magyar alpinisták a Beluha tetején

A hegy, amelyre indultunk, nem klasszikus hegymászócélpont, mégis nagyságrendekkel több izgalmat rejt, mint egynémely híres társa.Megmászását nem jegyzik rangos eseményként előkelő hegymászó körökben, leküzdése mégis nagyobb visszhangot kelt, mint a több százméterrel magasabb csúcsok meghódítása. Neve ismeretlenül csenghet az európai embernek, de mi már tudjuk: 10-15 éven belül egyike leheta kalandkeresők legkedveltebb úti céljainak.A Beluha 4506 méter magas csúcsa – mert róla van szó – egyszerre álom és valóság, misztikum és realitás, elérhetetlennek tűnő képzelgés és a valóságban létező, hóval borított, büszke sziklaorom. Mi okozza e zavarba ejtő kettősséget egy és ugyanazon természeti képződmény esetében? A kérdésre az egyik választ úti célunk földrajzi elhelyezkedése adja meg. Az Altaj hegység, amely a Beluhát is magában foglalja, Ázsia misztikus centrumában, Oroszország nyugati határától több mint 4500 kilométeres távolságban helyezkedik el. Ez a távolság európai normákkal mérve (megfelelő úthálózat, kielégítő közbiztonság, jó alapellátottság mellett) is tisztességesnek mondható, de megismerve a helyi viszonyokat, igazat kell adnunk annak a magyar határőrnek, aki már abbéli reményeinket is „hurráoptimizmusnak” minősítette, hogy Moszkvába zökkenőmentesen jutunk el.Tovább növeli a heggyel kapcsolatos bizonytalanságot az Altaj hegység és környezetének az utóbbi időkig tartó viszonylagos elzártsága. Mint a legtöbb volt szovjet és jelenlegi orosz tagköztársaságba egyszerű turistaként a mai napig szövevényes adminisztrációs utak végigjárása után juthat csak el az ember. És ha minden utazási, szervezési, adminisztrációs akadályt legyűrve ott áll az utazó e fenséges hegylánc lábainál, még mindig nem lehet biztos abban, hogy valamelyik hegycsúcsra fel is jut, hisz konok kitartással ott strázsál a magas hegyek rideg nagyura: az időjárás. Bebocsátást csak azon kevesek nyerhetnek, akiket e rendkívüli hatalommal bíró méltóság a kegyeibe fogad. Fentiek ismeretében talán ezért nem tűnik túlzásnak a kijelentés: a leggondosabb előkészületek mellett is több, egymástól teljesen különböző tényező szerencsés egybeesése szükségeltetik ahhoz, hogy valaki a siker reményében tehesse be lábát eme érintetlen, meseszép paradicsomba. Lássuk, kis csoportunknak, az első magyar Beluha-expedíció résztvevőinek (Gulyás Attila, Heinczinger Balázs, Heininger Ferenc, Mihály Gábor, ifj. Turcsik István, Varga Tamás) mindez hogyan sikerült! Minden utazás kivitelezésekor határt szabnak a lehetőségeknek a fránya anyagiak. Ilyen megfontolásból választottuk mi is a kényelmes, biztonságos és gyors légi utazás helyett a több napig tartó, előzetes jelzések alapján biztonságosnak egyáltalán nem mondható, ezzel szemben roppant kényelmetlen közúti utazást. Kis mikrobuszunkkal Szlovákián, Lengyelországon, Belorusszián átverekedve magunkat jutottunk el a hatalmas Oroszország határáig, amelynek kapuja végül is a vártnál könnyebben nyílt meg előttünk (nagyszámú rémisztő hír, történet tartja magát az orosz hatóságok kiszámíthatatlanságáról), ezért a Moszkváig hátralévő közel 500 kilométeres utat euforikus állapotban tettük meg.A belföldi Szibéria Légitársaság gépe, amelyre jegyünk szólt, csak másnap indult tovább Ázsia felé, ezért minden fennmaradó időnket a varázslatosan szép, tiszta, rendezett, világvárosi rangot méltán viselő, pezsgő és bohém Moszkva felfedezésére fordítottuk. Másnapi légi utazásunk kellemes indító mozzanata volt, amikor az öt moszkvai nagy reptér egyikén tudatták kis magyar küldöttségünkkel, hogy az ötödik éve üzemelő reptér életében mi vagyunk a harmadik külföldi csoport, amely Szibéria szívébe utazik. (Ez a tény mindent elárul Oroszország keleti részeinek turizmusáról.) Reggel hét órakor, három időzónát és 3100 kilométert átrepülve érkeztünk meg Barnaul városába. Itt már várt minket bérelt autóbuszunk, amely az újabb 260 kilométer megtétele során megismertetett bennünket az orosz közúti viszonyok rémisztő valóságával. Gorno-Altajszk városába érve felkerestük a helyi hegyi és barlangi mentő-, valamint katasztrófaelhárító csoport irodáját. Utunk szervezésének az Altaj hegységre vonatkozó részében ez a szervezet volt segítségünkre. Sebtében megismerkedtünk hegyi vezetőnkkel, Pávellel (külföldiek részére a túrázást, hegymászást csak vezetővel engedélyezik). A Magyarországon is jól ismert UAZ bódés terepjáró egy kevésbé megkímélt példánya begördült az iroda elé, és mi gyors berakodás után nekivágtunk utazásunk legvadregényesebb részének, az 500 kilométer megtételének a magas Altaj lábáig. Alig lakott, teljességgel érintetlen területek, az út mellett szalagként kígyózó, gyors folyású, kristálytiszta hegyi folyócskák, világtól elzárt völgyek, lankák, fenyőerdővel borított hegyoldalak, parányi, 8-10 házból álló falvak: mindez egy több száz kilométer hosszú, hepehupás, többnyire dűlőút minőségű „főútvonal” köré felfűzve, amely az itt élők számára az egyetlen köldökzsinórt jelenti a világ, a nagyvilág irányába.Tizenegy órányi kimerítő terepralizás és egy orosz faluban eltöltött éjszaka után másnap reggel elértük a Katuny folyót és Kucserla falucskát. E ponttól megszűnik minden további közút. 100 kilométerre a kínai– mongol közös határtól és 45 kilométerre a Beluha csúcsától már csak két közlekedési lehetőség marad: a lóhát és a gyalogszer. Mi ez utóbbit választottuk, mert mindig is nagy hangsúlyt helyeztünk arra, hogy a hegymászás mellett megmaradjon útjaink igazi expedíciós jellege: egy csúcs megmászásának az ad valódi értéket, ha a hegy lábától a csúcsig vezető utat az ember önerejéből, külső segítség igénybevétele nélkül teszi meg. A 45 kilométeres távolság leküzdéséhez két és fél napra volt szükségünk. E viszonylag lassú haladásra némi magyarázatot ad hátizsákjaink mérete, ám fejenkénti 35-38 kilogrammos felszerelésünk csak első pillantásra tűnik túlméretezettnek. Csaknem kétheti élelmiszerkészletünk, ruházatunk, sátraink, hálózsákjaink, alpinistafelszerelésünk és gyógyszerkészletünk lapult a zsákokban. Segítségre ezen a vidéken egyáltalán nem számíthattunk, így teljes önellátásra kellett berendezkednünk. A nehéz pakkok ellenére is élveztük a hatalmas nyír- és fenyőerdőségeken való átkelést, és sűrűn csábított megállásra a vadon növő málna-, vörös- és feketeribizli-bokrok ingerlő látványa. A kitaposott ösvényt lépten-nyomon keresztező kristálytiszta hegyi patakok vizével – vezetőnk tanácsára és saját tapasztalatunk alapján is – fenntartás nélkül oltottuk szomjunkat; a víz üdítően friss, jóízű és minden szennyeződéstől mentes. A hegyek közé felérve a meseszép környezetben elhelyezkedő Akkem-tó partján álltunk meg félnapos pihenőre. Ez a tó a bázistábora a környező hegyekbe induló turistáknak, hegymászóknak. Némi erőgyűjtés után másnap reggel indultunk tovább, délután négy órakor, szemerkélő esőben, barátságtalan időben. Több gleccseren, hatalmas, átláthatatlan morénahalmon keresztülbukdácsolva értük el Tomszki bivakot, ezt a bádogborítású fakalyibát, amely az adott körülmények között páratlan komfortot kínált számunkra egyszerű fapriccseivel, ácsolt asztalával és a szél elől elzárt, barátságosan meleg belső lakrészével.A másnap reggel már az Akkem-gleccseren talált bennünket. Egyórányi járás után elértük a csúcsra vezető út egyik legnehezebb szakaszát, egy 250 méter hosszú, igen meredek (55 fokos) jégfalat, amelynek leküzdéséhez már elengedhetetlen volt a jégcsákány, a hágóvas és a jégcsavarok használata. Hatunknak több órába telt a fal leküzdése, de a gerincre felérve páratlan szépségű, hófödte, szabályos kör alakú, 2-3 kilométer átmérőjű medence tárult szemünk elé, peremén körbe 200-300 méteres, szinte függőleges falakkal. A medence belsejébe leereszkedve hatalmas gleccserrepedések közt folytattuk utunkat, hogy aztán a nap végén az ismét elromlott, szeles, havas-esős időben újra fölkapaszkodhassunk a szemközti, tüdőt próbálóan meredek hegyoldalon. Az idő annyira bizonytalan, a látótávolság olyan rossz volt, hogy este 6 óra felé úgy döntöttünk, hogy sátrat verünk. Ám ez a művelet nem bizonyult túl egyszerű feladatnak az erős szélben. Úgy tűnt ezen az estén: a hegy tréfát űz velünk. Alighogy berendezkedtünk sátrainkban, jött egy erős fuvallat, és szétszórta a sűrű, vastag felhőket, vakító napsütést varázsolva még e késői órában is hófehér hegyhátakra. Sátrainkból, amelyek, mint vezetőnktől megtudtuk, pontosan az orosz–kazahsztáni határon álltak, másnap hajnali 4-kor bújtunk elő. Az égbolton sehol egy felhő, vakítóan szikráztak a csillagok – szép idő ígérkezett a csúcs megtámadásához. A felkelő nap sugarai már a Berel-hágónál értek el bennünket, a kemény, fagyott hóban gyorsan haladtunk felfelé a nem túl meredek, de kíméletlenül és hullámvasútszerűen emelkedő hóhátakon. Egy újabb kaptatón felérve egyszerre szemünk elé tárult a „csúcstámadás” teljes útvonala, és megpillantottuk végre a napfényben fürdő Beluhát, a csábítót, amely miatt e nem mindennapi kalandra vállalkoztunk.A csúcshoz vezető út két jól elkülöníthető szakaszra osztható. Először egy nagyon hosszú, nyílegyenes nyomvonalon kellett felkapaszkodnunk egy gleccservölgyből a gerincre. A több száz méter hosszú hófal, amelynek nekiindultunk, fokozatosan egyre meredekebb, egyre jegesebb lett, és az utolsó 100 méteres szakaszon ismét egy hamisítatlan jégfalon találtuk magunkat. Lassan araszolva, a biztonságra nagyon ügyelve legyűrtük a csúcs előtti utolsó emberpróbáló akadályt. Rövid pihenőt tartottunk, majd immár egyenest a csúcsra felvezető, igen meredek, de hágóvassal biztonságosan járható sziklás, jeges gerincen folytattuk a kapaszkodást.Augusztus 5., délután 3 óra: az idő káprázatosan szép, a magassághoz, a megtett úthoz képest jó erőben vagyunk, mindannyian érezzük: a csúcs hamarosan a miénk lesz!Néhány küzdelmes perc után végül elérkezett a beteljesülés: Magyarországról elsőként mind a hatan fenn álltunk a Beluha csúcsán. Mámoros hangulatban fotóztuk, filmeztük egymást nemzeti lobogóval a kezünkben, és bőséggel hullajtottuk örömkönnyeinket. A hegy kegyes, sőt egyenesen nagyvonalú volt hozzánk, a legszebb arcát mutatta meg nekünk. Lelkünk mélyén most is hisszük: mindezt azért, mert kellő alázattal, szeretettel, nem mindennapi fáradságot és törődést vállalva érkeztünk hozzá. Bozontos üstökével üzent a távoli kis Magyarországról érkezőknek: barátaim, tessék észrevenni, tessék felfedezni, hogy a „nagy testvérnek” van mosolygós, szelíd, barátságos arca is!