Tömegigény és hitelesség

A Néró örökösei című kötet az ötödik alkotás abban a sorozatban, amelyben Allan Massie Julius Caesartól a Kr. u. 69. évig, azaz Vespasianus császár színre lépéséig elemzi az ókori világ meghatározó személyiségeit. Az életrajzi összegzések, memoárok, miként ez a Néró utódaival foglalkozó kötet is, akár hitelesnek tűnhetnek, ameddig nem vesszük le a polcról Tacitus, Sallustius, Suetonius, Caesar vagy akár Josephus Flavius munkáit.Allan Massie kötetei nem tartalmaznak bibliográfiai adatokat, márpedig a forrásoktól nem tekinthetünk el akkor, amikor az áltudományos és a bulvárirodalom soha nem látott virágzását éli. A könyvészeti hiányosságok dacára figyelemre méltó az Augustus című életrajz, amelynek előszavából kellően informálódhatunk a kézirat eredetéről és jelentőségéről. Ugyanígy van előszava a Tiberius császárról írott könyvének is, ennek hitelessége azonban bevallottan kétes. (Kissé rendhagyó, hogy – kakukktojásként – egy Dávid királyról írt mű ékelődik be a római uralkodók közé.)Ilyen, hitelében inkább váltakozónak nevezhető előzmények után vehetjük most kézbe a véres 69-es esztendőről, a négy császár évéről, Galba, Otho, Vitellius és Vespasianus uralkodásáról szóló beszámolót. Ez a Néró csúfos halálát követő időszakot megfestő korrajz a száműzetésben élő római patrícius, bizonyos Scaurus munkája. E színes figura a majdani Titus császár bizalmasa, Róma prefektusának, Flavius Sabinusnak az unokaöccse, a polgárháború résztvevője Otho császár oldalán. Kéziratait rendre elküldi kortársához, a szenátori rangú Tacitushoz, aki – állítólag – forrásként használja fel őket történelmi művéhez. A fejezeteket uraló morális pátosz jól illeszkedik az Örök Város romlottságához: a kiszámíthatatlan zsarnokság által megfélemlített szenátorok látszatlojalitása, dagályos semmitmondása, a polgárháborúk hullahegyei, az esztelen kivégzések borzalmai, a királycsináló testőrgárda jellemtelensége, pénzéhsége hű képe Néró és utódai korának.Csak hát a bizonyosságok mellett jó lenne tudni, honnan merített a memoár szerzője, csakugyan eljutottak-e a feljegyzések Tacitushoz. Tacitust újraolvasva igencsak egybevágnak a könyvben megjelenített események: csupán stílusbeli eltéréseket nyugtázhatunk.A könyv kitűnően olvastatja magát – s ez még akkor is igaz, amikor a forrásművek összehasonlítása nem várt eredményre vezet. Például tény, hogy Vespasianus császár és fia, Titus a zsidók felett aratott győzelmüket közös diadalmenettel ünnepelték meg. Allan Massie könyvében azt olvassuk, hogy a rómaiak által porig rombolt Jeruzsálem falai közt nem fogtak el egyetlen ellenséges vezért sem, akit később kivégeztek volna. Noha a római diadalmenet a hagyomány szerint azzal végződött, hogy nagy ováció közepette bejelentették, a Mamertinus börtönében megölték (rendszerint megfojtották) a leigázott ellenség hadvezérét. Sőt Scaurus hazugságnak nevezi, hogy bárkit megöltek volna.Josephus Flavius viszont ezt írja: „Az ünnepi menet célja Jupiter Capitolinus-temploma volt, ott megálltak. Ugyanis régi szokás volt várakozni addig, amíg egy futár hírül nem hozza az ellenséges hadvezér halálát. Ez pedig Simon, Gióras fia volt, akit több hadifogollyal együtt végigvezettek a diadalmenetben. (...) Miután jelentették, hogy meghalt, általános örömrivalgás támadt...” Lehet persze, hogy Allan Massie nem olvas szakirodalmat, mert könyvei így is elkelnek. Félő, hogy a tájékozottabb olvasónak más emlékei vannak az adott történelmi helyzetről, mint amit ő leír a könyveiben. S félő, hogy a tömegigény kielégítésére tett kiadói kísérletek ismét a lényeget fedik el az olvasóközönség elől: a mű történeti hitelességét. (Allan Massie: Néró örökösei. Elektra Kiadóház, Budapest, 2000. Ára: 1680 forint)