Az érem ára

Ahhoz képest, hogy az ókori Olümpiába el sem juthattak a sérült emberek, igazán jó hír, hogy már paraolimpia is van a világon. (Egyszer talán még rámpa is kerül a közhivatalok elé.) Sidneyben október 18–29. között rendezik meg a játékokat, Magyarországot 55 sportoló képviseli.Ám – ha összehasonlítjuk az értékrendeket – kiderül: a sérült bajnok aranyérme pontosan tizedanynyit ér, mint az épé.Jó szokásom, hogy mielőtt ítélnék, szigorú önvizsgálatot tartok, nehogy valami elfogultság, előítélet gátoljon a megértésben. Segítő foglalkozást űző ember lévén könnyen érezhetek ilyet, ezért aztán „normális” embereket kérdezgetek erről a tényről. Magyarázatot senki sem adott, de a többség – vérmérsékletétől függő stílusban – méltatta a fura diszkriminációt. Nézzünk utána alaposan, mit is jutalmazunk (majd) ezzel a pénzzel!Lehetséges válaszok: 1. A teljesítményt. 2. Az erőkifejtést. 3. A hazánkról alkotott kép „fényesítését”. 4. Nem tudom.Vegyük először a teljesítményt. Halassi Olivér az 1936-os olimpián aranyérmet nyert úszásban. Valószínűleg ugyanakkorát, mint a többiek, pedig féllábú volt. A bírák csak a teljesítményt nézték. Ő győzött. Ha az erőfeszítést is értékelik, Halassi egyidejűleg a súlyemelésben is dobogós helyre jut, mázsás aranyérmét a magasba emelve. A róla elnevezett sportklub elnökétől, Koller István úrtól különös dolgokat tudtam meg. Ez a teljesítményügy korántsem olyan egyszerű, mint sokan hinnénk. Nem arról van szó, hogy a mozgássérült pancsol, úszkál egy kicsit a vízben, és ha valahogy végigmegy a távon, kisegítjük, vállon veregetjük, és jön az érem.Az úgynevezett 10-es fogyatékossági csoportban – ide tartoznak a kézfejcsonkoltak, a lábszáramputáltak – a legjobbak 100 méteren csak 1,5-2 másodperccel maradnak el a világcsúcstól, az épek által elért rekordtól. Ezzel az eredménnyel igen jó helyezést lehet elérni egy nemzeti bajnokságon, és sok pénzt. Egyébként a mozgássérült kategóriában hét úszónk indul a paraolimpián. Eddigi eredményeik alapján öten a világranglista első három, ketten pedig a negyedik helyén állnak. Az értelmileg sérültek kategóriájában 100 méteres hátúszásban egy magyar fiú tartja a világcsúcsot. Jó esélyeik lennének az épek között is. Úgy tűnik, mintha a teljesítménykülönbség nem magyarázná meg teljesen a tízes osztó alkalmazását.Nézzük a második pontot, a ráfordítást. Nem értek hozzá, lehet, hogy a csúcson egy századmásodperc javítás pont tízszeres erőkifejtést (edzést, lemondást, energiát stb.) igényel. Ez a – lehetséges – okoskodás azért sántít, mert a sérülteknél is stopperrel mérik az időt. Azt viszont biztonsággal állítom (a hitelesség kedvéért: én még az áldott emlékű Pető András professzor tanítványa voltam, tehát tudom, látom), hogy egy agyi bénulásban szenvedő gyermek élete első négy-öt évében, amíg talpra áll, többet gyötrődik a mozgásért, mint egy futballcsapat tagjai egész életükön át, együttvéve.Marad tehát az utolsó magyarázat: így kell díjazni, mert az országról alkotott kép javítását pont tízszeresen szolgálja a „nagy” olimpiai érem. Sokkal nagyobb a füstje, ha úgy tetszik, jobb a piárja. Ha ez az indoklás „ül”, az bizony elég szomorú az egész világra nézve. Feltétlenül be kell nekünk állni a sorba ebben az ügyben is?Hazánk az idén Roosevelt-díjat kapott a fogyatékosokról való gondoskodás, az esélyegyenlőségre törekvés elismeréseképpen. Azt hiszem, ez is javít annyit az országképen, mint az ellenfél hálójába lőtt egy-két gól. Igaz, valószínűleg nem ugyanannak a nézőközönségnek a szemében. Én még mindig hiszek az emberek jóra nevelhetőségében, csak egy kicsit következetesebben kellene járni az úton.Kötelességem elmondani, hogy csak az én lelkem szólt, fogadatlan prókátor vagyok, nem a sérültek biztattak. Sőt ők hálásak, szelídek, köszönik szépen ezt is. Egykoron én is sportoltam, nem is olyan roszszul, de világversenyek még álmaimban sem szerepeltek. Milyen szerencse. Ha olimpikon lennék, ma egy kissé furcsán érezném magam.