Tallózó

Harvard Political ReviewA neves amerikai egyetem negyedévente megjelenő folyóirata beszélgetést közöl Patrick Buchanannel. A szenvedélyes vitákat kiváltó, radikálisan konzervatív Buchanan – Nixon elnök egyik beszédírója – a Reformpárt képviseletében harmadszor áll a szorítóba, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen.Buchanan gazdaságilag nacionalistának jellemezte a saját pártját, amelyik ellenzi az Egyesült Államok NAFTA-, GATT- és kereskedelmi világszervezeti tagságát, mert ezek Buchanan véleménye szerint korlátozzák hazája függetlenségét. Buchanan nem tenné lehetővé, hogy Kínának biztosítsák éves felülvizsgálás nélkül a legnagyobb kedvezményt addig, ameddig Peking nem hagy fel Tajvan- és Amerika-ellenes fenyegetéseivel. A Reformpárt vezetője hazahívná a Boszniában és Koszovóban állomásozó amerikai haderőt.Beszélgetőtársának arra a kérdésére, hogy mi a különbség Haider és Buchanan egymásra nagyon hasonlító bevándorláspolitikája között, azt felelte, hogy e téren senkivel sem konzultált. Véleménye az, hogy minden népnek joga van meghatározni a saját bevándorláspolitikáját. Az Egyesült Államoknak az éves bevándorlási kvótáját negyedmillióra kellene korlátoznia, és időt engednie, hogy az elmúlt harminc esztendőben bevándorolt harmincmillió emigráns beilleszkedjen az amerikai életbe, megtanuljon angolul, megismerje az ország örökségét, hőseit, történelmét és hagyományait, ugyanis nagy a veszélye annak, hogy Amerika ellenkező esetben széthull.A kérdező ezután rátért a Harvard Egyetem felvételi politikájára, amelyet Buchanan máskor élesen bírált, mert az szerinte a fehéreket és keresztényeket hátrányos helyzetbe hozza. Arra a kérdésre, hogy mit tenne, ha őt neveznék ki a felvételi ügyek vezetőjének, Buchanan azt felelte, felhagyna a fajon, etnikai hovatartozáson vagy valláson alapuló kvótarendszerrel, és csupán a tanulmányi eredmények alapján venné fel az arra érdemes jelentkezőket.CommentaryA konzervatív amerikai folyóirat az Áldozattan – A verseny elvesztése: önszabotázs a fekete Amerikában című új könyvről ír, amely most jelent meg az amerikai piacon. A kötet eredeti címe szójáték (Losing the Race: Self-sabotage in Black America), ugyanis a „race” angolul versenyt és egyben „fajt” is jelent. Szerzője John H. McWhorter. A recenzió azzal a megállapítással kezdődik, hogy míg az adatok szerint a feketék az amerikai élet fő sodrába kerültek, sok fekete mérgező és megmaradó rasszizmusról beszél. Ha egy fekete tinédzser rosszabbul vizsgázik fehér társánál, vagy arányukban több feketét börtönöznek be, akkor ezt sokan faji előítéletnek tekintik.A szomorú tény az, írja a könyvet ismertető Damon Linker, hogy a haladás ellenére, amelyet az afrikai eredetű amerikaiak elértek a hatvanas évek óta, ők a legmohóbb élvezői az amerikai politika „paranoid stílusának”. És ez a paranoia nem is szüntethető meg racionális érvekkel. Sőt aki szembe mer szállni a fekete közösség körében uralkodó ortodox nézetekkel, azonnal „hírhedtté” válik. Nyilván az ő soraikat gyarapítja majd a fekete McWhorter, a kaliforniai Berkeley Egyetem tanára, aki szerint a feketék önámítása sokkal rombolóbb hatású, mint bármilyen fehér rasszizmus. Annak ellenére, hogy a szerző tökéletesen tisztában van a fekete közösség várható reagálásával (negatív ítéletével), úgy érzi, meg kellett írnia könyvét még akkor is, ha árulónak bélyegzik majd. A szerző szerint fekete Amerika „önszabotázsa” háromféleképpen jelentkezik. Elsőnek említi „az áldozattan kultuszát”, amely „az áldozatiságot nem megoldandó problémaként, hanem ápolandó azonosságként kezeli”. Az afroamerikaiakat kicsi koruktól kezdve arra bátorítják, hogy „a rasszizmus maradványaira koncentráljanak, és határozottan kisebbítsék kimúlásának minden jelét”, ami arról győzi meg őket, hogy a ténylegesnél kevesebb a hatalmuk és a szabadságuk.Ha ez az áldozatiság azután elkülönüléssel párosul (ez McWhorter elítélő listáján a második tétel), az eredmények társadalmilag katasztrofálisak. Amikor a fiatal feketéket arra tanítják, hogy szenvedői státusuk „hivatalosan szuverén entitássá” teszi őket az amerikai társadalomban, sok fekete azt a következtetést vonja le, hogy „erkölcsileg fel vannak mentve azon szabályok követésétől, amelyek tiszteletben tartását elvárják a többi amerikaitól”. McWhorter elég bátor ahhoz, írja a recenzor, hogy felvesse: a nem fekete Amerikában uralkodó társadalmi normák e makacs elvetése az oka annak, hogy sok feketét kisebb fizetéssel alkalmaznak. A harmadik elem azonban még nagyobb károkat okoz. Ez pedig a feketék antiintellektualizmusa. Az intelligens fekete diákok esetében általános, hogy társaik árulással és „fehérré válással” vádolják őket, ha jól tanulnak az iskolában.McWhorter ezután rátér a pozitív diszkrimináció lélektanilag gyengítő hatásaira. Önvallomásszerűen írja: „A középiskolában szándékosan nem bontakoztattam ki képességeimet, mert úgyis tudtam, hogy felvesznek akár a legjobb egyetemre is.” A tehetséges feketéknél az ilyen döntés racionális, hiszen „csaknem minden gyerek korán megtanulja, hogy a pozitív diszkriminációnak köszönhetően rosszabb eredménnyel is bekerülhet, mint a fehérek”. De a folyamat alattomos: a pozitív diszkrimináció megfosztja a feketéket attól a tudattól, hogy teljesítményüknek alapja van, és ennek következtében módszeresen aláássák önbecsülésüket. McWhorter hasonlóan kemény szavakkal ítéli el a pozitív diszkrimináció liberális fehér védelmezőit. Különösen kemény bírálatot kap Derek Bok, a Princeton és a Harvard Egyetem korábbi elnöke, valamint Ronald Dworkin jogfilozófus, akik a pozitív diszkriminációt védelmükbe vették. Őket és Nathan Glazer szociológust különösen azért hibáztatja, hogy a feketéket – a múltbeli nemzedékek idején elkövetett igazságtalanság fölött érzett bűntudatuk miatt – átalakítják egyfajta „mitikus áldozatokká”, és nem hús-vér emberekként kezelik őket. Az egyetemi tanár McWhorter könyve rendkívül bátor, hiszen az egyetemeken az a dogma uralkodik, hogy az olyan intézkedések, mint a kaliforniai 209-es népszavazási javaslat (amelynek eredményeként megszüntették az államban a kisebbségek pozitív diszkriminációját), eredendően gonosz dolog.A könyv ismertetője szerint tartani lehet attól, hogy szerzőjét kiközösítik, amit McWhorter nagyon is belekalkulál az eshetőségekbe, de azt is természetesnek tartja, hogy tanártársai a kezükbe sem veszik a könyvet, mert így elkerülik a vele való vitát. Bátor magatartásáért és azért, amit annak érdekében tesz, hogy nagyon sok fekete gyerek „normális” életet éljen Amerikában, minden dicséret megilleti – áll a folyóiratban.