Kenyérosztás a Batthyány téren

A szemüket kell figyelni. Az mindennél beszédesebb – mondja dr. Eőry Ajándok orvos, miközben kipakolja a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gépkocsijából a ropogósan friss péksüteményeket. A budai Batthyány téren már gyülekeznek a hajléktalanok. A szeretetszolgálat munkatársai itt osztják szét minden este a Kolosy téri pékségből származó kenyeret, süteményt. Ügyvezetője, Gróf József agrárközgazdász nyolc éve dolgozik a sütőiparban, s ugyanennyi ideje próbálta beindítani jótékony akcióját, de a máltaiakon kívül senki nem nyújtott ehhez segítséget.Hosszú éveken át akadályok tömkelege gördült a jó szándék elé. Gróf József több helyen is felajánlotta szétosztásra a délutáni sütésből megmaradt friss kenyeret, péksüteményt. Különféle karitatív szervezeteket, idősek otthonait, plébániákat keresett fel. Minden próbálkozása kudarcba fulladt.– Úgy látszik, ha valami ingyen van, az nem kell. Nem direkt adakozási célból sütök többet a kelleténél, de egy pékség sosem számíthatja ki előre, mennyi áru fogy el egy nap. Maradék pedig mindig akad, s azt értelmetlennek tartom a szemétbe dobni, főleg akkor, amikor oly sok ember nélkülöz. Mégis hosszú éveken át hiába próbáltam eljuttatni a rászorulókhoz. Körülbelül fél éve találkoztam Eőry Ajándokkal, aki vállalta, hogy a szeretetszolgálaton keresztül segít beindítani az akciót.Miközben ezt elmondja, már meg is érkezünk a Batthyány térre. Gróf József csak kipakolja a kocsijából, ami a máltaiak autójába nem fért be, s már megy is haza. Eőry Ajándok maga köré rakja a sós és édes finomságokkal dugig tömött zsákokat. Az emberek először csak óvatosan, kissé tétován állnak oda, de azért igyekeznek minél jobban helyezkedni.– Nyugalom, jut mindenkinek! – szól rájuk időnként az orvos, de ezt rajta kívül senki nem hajlandó elhinni. Egy idős aszszony korát meghazudtoló fürgeséggel próbál minél közelebb férkőzni a süteményosztó kézhez, de egy – talán nála is idősebb – öregember hangosan szitkozódva eltaszigálja onnan. – Hé, álljál már be a sorba, ne pofátlankodj már ide! – ordít rá, mire az asszony máshol próbálkozik. Egy másik idős, csontsovány férfi ott áll közvetlenül Eőry mellett, de még nem került rá sor. Nem kiabál, némán nyújtja kérges kezét, s halálos kétségbeeséssel néz a doktorra, amikor kifogy a zsák. Csak akkor nyugszik meg egy kicsit, amikor újabb teli zsákok kerülnek elő. Két pizzás veknit kap a kezébe, ezzel meg is elégszik. Mások kétszer is visszamennek. Néhány fiatalabb, jó erőben és hangulatban lévő férfi egész nejlonszatyrokat pakol tele.Este fél tíz felé fogy el a sütemény – tényleg mindenkinek jutott belőle elegendő –, a hajléktalan emberek mégsem távoznak, hiszen időközben megérkezett a máltai mentő, s kezdődik a rendelés. Eőry Ajándok vitamint oszt, gyógyszert ír fel, kinek mire van szüksége – persze alapos vizsgálat után. A fiatal ápolónő éppen egy férfi lábáról veszi le a kötést. A mocsoktól ragadó textilcafatról nehezen hihető, hogy valaha steril géz volt. Ahogy lekerül a kötés a szemmel láthatóan magáról mit sem tudó öregember lábáról, fehér kukacok – döglegyek lárvái – tömegével potyognak ki a fekete sebekből.A mentőautó most üresen megy el a térről. Sok esetben szállítja be a hontalanokat a kórházba, de a hajléktalanok felvételéért nemegyszer komoly közelharcot kell vívni az egészségügyi intézményekkel. Volt, hogy csak akkor enyhült meg – és szégyellte is el magát – a kórház ügyeletese, amikor a máltai orvos rákiabált: szedje le a szeretetszolgálat tábláját a falról, mert ha az adományt elfogadták, a máltaiak által odavitt betegeket viszont nem hajlandók ellátni, akkor ez a kórház nem méltó a támogatásra.A hontalanok legalább ötven százalékát meg lehetne menteni Eőry Ajándok szerint. Ehhez azonban egy külön erre szakosodott intézményhálózatra lenne szükség, ahol pszichológusok, szociológusok, pedagógusok, munkaerő-piaci szakemberek foglalkoznának velük.– A sokszor önhibáján kívül utcára kerülő ember legelőször az önbecsülését veszíti el. Önmagában nem hisz többé, ezért kellene a pszichológus. Ha pedig már testileg-lelkileg meggyógyították, el lehetne kezdeni visszaillesztését a társadalomba: munkát adni neki az intézményen belül, később külső munkahelyet keresni számára. Ekkor még mindig az otthonban lakna, hiszen figyelni kellene rá, hogy biztosan bejárjon a munkahelyére, s ha mulaszt, helyrerázni őt. És ha már egy ideje önállóan élne, akkor is rendszeresen meg kellene még látogatnia őt a szakembernek, aki adott esetben az ügyintézésben is segítene. Ekkora erőfeszítést azonban eddig senki nem vállalt értük – mondja a szeretetszolgálat orvosa.Első hallásra megmosolyogtató, amikor ez a kamaszévein már túlhaladott ember halálos komolysággal beszél a Tiszta Szívűek Társaságáról, amelyet szerinte a hajléktalanok érdekeiért létre kellene hozni. Ennek tagja lehetne akármelyik hontalan, még kártyát is kapna, amely tanúsítaná: ő bizony tiszta szívű, bárki bármit gondoljon is róla.– Ugye milyen naivan hangzik így elsőre? – néz rám Eőry Ajándok. – Pedig nem az, ha belegondolunk, hogy a társaság minden tagja mellett állna egy-egy mentor, aki a „saját” hajléktalanjának segítene elintézni a hivatalos ügyeit, tartaná a hátát, ha valami balhét csinálna, netán meg is előzhetné a bajt. A kártyán például az ő neve is szerepelne, hogy adott esetben felkereshessék a hatóságok. Ami pedig az erkölcsi részét illeti: sokat jelentene a hontalannak az a kis kártya, ami nekünk, rendezett körülmények között élőknek talán csak egy értéktelen fecni. Végre valami megerősíthetné őket abban, amit már rég elfelejtettek: hogy nekik is van szívük. És ez a szív igenis tiszta, mégha kicsit már kérges is.