Kezek, bordák és gerincek

A világ nagyot változott 1994 óta. Nem történt meg, amitől hat évvel ezelőtt György Péter esztéta óvott: „Horn Gyula miniszterelnök-jelöltté való megválasztásával együtt jár, óhatatlanul felmerül a legitimációs válság lehetősége. A népköztársaságot követő Magyar Köztársaság legitimitása ugyanis 1956. október 23-ból ered, és Horn Gyula ’56-os szerepe kemény támadások kereszttüzébe sodorhatja az esetleges koalíciót.” György Péter még Magyar Bálint SZDSZ-ügyvivőnek az első forduló után tett, 1994. május 13-i bejelentéséhez zárkózott fel, amely szerint Horn jelölése gyakorlatilag kizárja a két párt koalícióját. A koalíció ennek ellenére, Horn vezetésével mégis nyélbe üttetett.A történelem bizonyos mértékig ismétli önmagát. Az MSZP ugyanazzal a dilemmával kénytelen szembesülni, mint 1994-ben: akar-e és képes-e a párt miniszterelnök-jelöltet állítani. Akkor nyílt titok volt Horn jelölése, más nem is jöhetett szóba, de a kérdést az utolsó pillanatig lebegtetniük kellett. Azért is, hogy Horn múltja ne lehessen közvetlen kampánytéma. Majd csak június 4-én, a második forduló után, az MSZP rendkívüli kongresszusán, az abszolút parlamenti többség tudatában választották meg Horn Gyulát miniszterelnök-jelöltnek (450 szavazatból 431-et kapott!), aki aztán a koalíciós megállapodás jóváhagyására hivatott újabb kongresszuson sietett is helyre tenni a legitimációs vitát: „Az MSZP-t nem az SZDSZ teszi szalonképessé, kormányzásra alkalmassá, erre a szerepre a választók legitimálták.” Ha van értelme a politikai legitimitást boncolgatni (szerintem van), akkor Hornnak részben igazat kell adnunk: közjogi értelemben az MSZP kétségtelenül legitimitásra tett szert. Horn persze csak utóbb, a koalíciós szerződés birtokában volt bátor megfricskázni az SZDSZ-t. A tanulság ugyanis az, hogy bizony éppen az 1956-os forradalomhoz masszívan elkötelezett SZDSZ nyújtotta Hornnak és pártjának az elvi legitimitást, amibe bele is rokkant.A mostani tisztújító kongresszus előtt dodonai döntést hoztak a szocialisták, amiből kiderült, hogy akarnak, de (még?) nem képesek jelöltet állítani: a kormányfőjelöltet a választások előtti „ésszerű” időben fogják megjelölni, a kongresszuson csak a választási előkészületekre is kitérő kongresszusi határozat „keretein belül” foglalkoznak a kérdéssel. A három tenor személyi rivalizálása és a köztük feszülő koncepcionális szembenállások ellenére a jelöltállítás kezelhetőbb probléma lenne, ha Demszky Gábor nem pályázna szintén a miniszterelnöki posztra. Amikor Horn személyét kifogásolták a szabad demokraták, a szocialisták az vetették a szemükre, hogy előzetesen feltételeket akarnak szabni. Demszky most „csak” lépéskényszerbe hozza az MSZP-t. A szocialisták bármikor nevezzék is meg jelöltjüket a választások előtt, a lényeg az, hogy a pártot egyetlen politikus jeleníti meg. Amig viszont nincs meg a jelölt, az MSZP a rivális miniszterelnök-jelölt támadásaiban jelenik meg. Demszky fellépése azért is kényelmetlen lehet, mert árnyékot vethet a ’89-es MSZP-elit utólagos, talán sikeresnek bizonyuló misztifikálására.2002-ben, tizenkét évvel a politikai rendszerváltozás után, a szociáldemokrácia építésének útjára lépett MSZP-t olyasvalaki fogja képviselni, akinek a politikai karrierje a kommunista állampártban ívelt fel. És ezt a szocialista pluralizmus sem képes feledtetni: a három tenor mindegyikére érvényes. Horn kétségtelen érdeme, hogy 1990-ben megroggyant pártját sikerre vezette, de ez az út, a párton belüli Horn-korszak egyben kényszerpályára is állította a pártot. Az, hogy 1994-ben a parlamenti frakció közel egyharmada függetlenített KISZ- vagy párttitkár volt a régi rendszerben, ami jól érzékelteti a szociáldemokratává válás belső, elsősorban mentális korlátait. Jánosi Györgynek tökéletesen igaza van, amikor önkritikusan azt mondja, hogy – idézem – megette a fene azt a pártot, amit állandóan fiatalítani akarnak, hiszen a fiatalodásnak (fiatalításnak) természetes folyamatnak kell lennie. Lehet azonban, hogy a szocialistáknak még egy vereség, az ellenzékben eltöltött újabb négy év szükségeltetik az átalakuláshoz. A három tenor fémjelezte nemzedéket, amely világnézeti okok miatt történelmi jussának érzi a hatalmat, mindig is fűteni fogja az 1998-as, de még inkább az 1990-es vereség miatti revánsvágy.A hatalomnak a választási győzelem általi birtoklása, a demokratikus népakarattal legitimált kormányzás utólag igazolhatja a diktatúrában betöltött politikai és hatalmi szerepet is. Amíg ez a garnitúra és a közvetlenül utána következő, a régi rendszer által még megérintett nemzedékek a meghatározók, a nagy elvi elhatározások és fogadkozások mindig is a hatalom megszerzésének vagy megtartásának lesznek alárendelve. Nincs kétségem afelől, hogy sokan és őszintén akarják a szocialisták között a várva várt nagy, elvi fordulatot, de ez az akarás mindig beleütközik a hatalomra kerülés logikájába. Mert hát mit is mond az egyébként általam is tisztelt Jánosi György? Azt, hogy már most, nyíltan és határozottan támogatja Németh Milkós jelöltségét. De miért? Hát azért, mert Németh az, aki képes megszólítani a vidéki, vallásos szavazókat és a bizonytalan szavazók nagyon nagy táborából több mint öt százalékot megszerezni. Ez egy teljesen érthető szempont, de az is nyilvánvaló, hogy Némethre választási stratégiai (hatalmi) okból van szükség, nem pedig azért, hogy vele szociáldemokrata fordulatot hajtsanak végre. Amikor Németh berobbant a magyar közéletbe, a szocialisták már jó ideje a kommunikációs és PR-stratégiájuk korszerűsítésére, jól felépíthető és eladható politikusok előtérbe állítására törekedtek. És Némethnek szánták a jolly joker szerepét, hiszen őt még a lehetséges köztársasági elnökök között is emlegették. Miniszterelnök-jelöltként Németh – mint a magyar Tony Blair – folyamatos „kihívója” lett volna Orbán Viktornak. (Most Demszky az első számú kIhívó.) Ezért volt már akkor a meggyőződésem, hogy Tony Blair és a Munkáspárt csak annyiban példa, amennyiben legyőzték John Majort és a konzervatívokat. Tony Blairben nem azt tisztelik, hogy ráncba szedte pártját, háttérbe szorítva a régi, balos vezetést és a vele szimbiózisban élő szakszervezeti elitet. Világosabban fogalmazva: Blair először is kemény párton belüli harcban legyőzte a régi gárdát, s csak ezután, de ezzel együtt győzött az egyébként sikeres gazdaságpolitikát folytató konzervatívok ellen! Némethtől ezért nem várják azt, hogy szociáldemokrata útra terelje a szocialistákat. 1994-ben az MSZP abszolút többséget szerzett, de még ezután is sokan azon morfondíroztak, hogy Németh Miklóssal még további nyolc-tíz százalékot lehetett volna nyerni.Sok szocialista magabiztos, már most hisznek a győzelemben. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy nem alaptalanul, de optimizmusuk mégis meglepő. Véleményem szerint az MSZP 1990-es veresége a kivételes, a párt harminc százalék feletti támogatottság megszerzésére képes, tehát most is csak hozza a formáját. De a párt sorsa, választási sikere azon múlik, amit tudnak, de nem vallanak be, hogy a jobboldal újra összefog-e, és az MSZP-nek lesz-e koalíciós partnere. Ha a pártok nem fognak össze, külön-külön versenyeznek, és a győztes mögött a második helyezett leszakad, akkor a mandátumelosztásnál a választási rendszer a győztesnek kedvez. Az MSZP tehát győzhet, de az előbbiek szerint elemi érdeke a jobboldal szétforgácsoltsága (lásd 1994-et), hogy győzelme esetén az előnye minél nagyobb legyen. 1994-ben az MSZP 32,99 százalékos támogatottság mellett a mandátumok 54,14 százalékát kapta, míg 1998-ban 32,92 százalékos támogatottság mellett a mandátumok 34,72 százalékához jutott. 1994-ben az SZDSZ 19,74 százalékkal lett második, és kapta meg a mandátumok 17,88 százalékát. 1998-ban a Fidesz lett a második 29,48 százalékkal, de az MDF-fel összefogva és a második fordulós kisgazdapárti visszalépéseknek köszönhetően már a mandátumok 38,34 százalékát szerezték meg. Többet, mint a győztes MSZP! Az MSZP tehát elnyerheti akár a szavazatok negyven-negyvenöt százalékát, Németh Miklóssal, három tenorral vagy akár szociáldemokrata fordulattal, de még így is ellenzékben maradhat. Ez a lényeg. Az MSZP ezért érdekelt – minden ellentétes megnyilatkozása ellenére – a belpolitikai feszültségekben és az azzal járó kormányzati konfliktusokban. Nem árt emlékezni. Az Antall-kormány alatt Szabó Zoltán képviselőt akkora rettegés töltötte el, hogy azt írta az egyik lapban: állandóan magánál hordja az útlevelét. Tragikus balesete után Horn Gyula pedig sokat sejtetően azt nyilatkozta 1994-ben: „A kezünket és a bordánkat összetörhetik, de a gerincünket nem.”