Származástan

Új módi járja egyes hazai, harcosan ellenzéki sajtóorgánumokban: hirtelen fontos lett egyes politikusok, közéleti személyiségek, köztisztviselők származása. Persze nem mondják, hogy baj, ha valaki a határon túl született, netán ott élnek rokonai, csak a sorok között ott van: közpénzek elosztásánál, politikai döntések meghozatalakor elképzelhető, hogy megesik a szíve egy régió előnyére, másiknak kárára.Például a Népszabadságban szeptember 20-án címlapon indult egy fejtegetés, amely a külügyi tárcánál történt személyi változásokat leltározva vont le messzemenő következtetéseket. „... a legutóbbi hónapokban kapott ilyen kinevezést (helyettes államtitkárit – a szerk.) a Romániából áttelepült Lőrincz Csaba...”. Az írás végén ezt találjuk: „s minthogy ezek a vezetők származásukból, érdeklődési körükből következőleg a szomszédos országokra és a magyar kisebbségek sorsára figyelnek, félő, hogy a magyar külpolitikában a szomszédságpolitika túlsúlyossá válik a többi térség rovására”. A HVG az Illyés Közalapítvány új irodavezetőjéről ezt írja: „...maga is erdélyi. A kilencvenes évek elején tanulni jött Magyarországra, ám utóbb itt ragadt, és ügyvédjelöltként dolgozott.” Amikor kinevezték a Határon Túli Magyarok Hivatalának új vezetőjét, jóformán minden lap azzal indított, hogy „a felvidéki származású elnök”, de olvastam már a Duna TV-ben dolgozók „vajdasági maffiájáról” és „erdélyi lobbijáról” is.Most hagyjuk, hogy bűn-e vagy erény, ha a magyar külpolitika a szomszéd országokban élő magyarok sorsára figyel. Maradjunk az alapkérdésnél: mi a baj azokkal a magyarokkal, akik önhibájukon kívül a határok túlsó oldalán születtek? És játsszunk el a gondolattal, hány címlapot érne meg az említett sajtóorgánumokban, ha esetleg egy vidéki hírharsonában valakinek megemlítenék vallását, származását?Nagy az ára a lövészárok-mentalitásnak: mindenképpen sérül a szakmaiság elve, és akárhogy dönt, jönnek az előregyártott válaszok, az „ugye megmondtam” pökhendisége vagy a „lám, milyen jól működik a demokrácia, milyen jól kontrollál a sajtó” kaján vigyora. Pedig ő értene a legjobban a kérdéshez, mert anyaországban született társainál jobban ismeri a határon túliak valós helyzetét, problémáit, mentalitását...Valakinek érdeke, hogy egymással szemben álljon határon inneni és túli magyar, itteni kormány és szomszéd országbeli kisebbség. Ritka pillanat, de néha tetten érni a szándékot: a Népszabadság augusztus 28-i számában a kolozsvári tudósító, Tibori Szabó Zoltán cikke alatt keretben ez áll: „A mai magyar kormány politikusai megalapozatlanul és felelőtlenül ígérték meg annak idején a határon túli magyarságnak azt, hogy rendezik magyarországi státusát, anyaországi kapcsolattartási és európai utazási lehetőségeit. Legnagyobb bűnük, hogy az ígéretekkel óriási vágyakozást ébresztettek a határon túli magyarságban – írta hétvégi számában a Kolozsváron megjelenő Szabadság című lap.” A Népszabadság mindössze azt feledte el megemlíteni: a hivatkozásul felhasznált, Az álom vége című jegyzetet ugyancsak Tibori Szabó Zoltán, vagyis a Népszabadság újságírója írta...(A sajtóban e módszer nem ismeretlen. A „műfaj” legismertebb képviselője a Heti Világgazdaság munkatársa, Weyer Béla, akinek nevéről a módszert az újságíró szakma weyerbélázásként definiálja.) Azt pedig, hogy a weyerezéssel tarkított „erdélyizés-felvidékizés-vajdaságizás” nemesebb-e például a „zsidózásnál”, döntse el az olvasó.