Világok találkozása

Ilyenkor, november elején, a tél első fagyos lehellete perzseli meg a virágoskert fehér meg rozsdavörös krizantémjait, amelyeket az öröklét fényárban úszó kertjeibe szánt a velünk lassan múló emlékezet. A mindentudó asszonyok mentik persze a dércsípte, jó szagú virágokat kamrák és langymeleg pincék zugaiba, szárukat sós-cukros vízben áztatva, szirmaikat vízzel permetezve. Mert nagy ám a feladatuk: széppé tenni a mulandóságot, amellyel szemben hatástalan minden erő, kivéve az örökmécs lángját és természetesen a virágokat...Csonkig éghetnek a vaskos ünnepi gyertyák, amelyek közül a megszenteltek torokgyíkot űznek és más bajoktól védenek, ám ha mindenszentek vagy halottak napján gyújtottuk meg őket, akkor ott pislognak örökre a keresztek tövében, rá-rávilágítva egy-egy kedves arcra, amely már csak ilyenkor tekint ránk bepárásodó szemmel és legszebb álmainkban, amelyekben minden lehetséges és nincsenek határok égi és földi birodalmak között.Járunk sírtól sírig együtt a miéinkkel vagy magányosan, már amilyen sorsot az élet ránk kirótt, ám körülöttünk így is és úgy is ott az emlékezők részvétteljes közössége, amely osztozik velünk fájdalmunkban, bánatunkban. Egyazon ügyben lettünk valamenynyien áldozatok; egyazon küzdelem vesztesei. Odahajolunk a keresztek fölé: mulandóságra ítélt halandók – életre született emberek.Benépesülnek a november eleji temetők, s bennük órákra jókká és együttérzőkké válnak a rosszak és a közömbösek is, hiszen a végső beteljesüléssel szembe nem fordulhatnak, és a holtaknak ártani nem lehet.Ott, az utolsó lépés előtti nyugodt elrévedésünkben talán az őszinte önvizsgálatra is sort kerítünk – kik és mik vagyunk valójában, mit tettünk meg azokért, akikhez tartozunk, és mertünk-e kiállni a védtelen magányosok mellett, amikor bántalmazták őket? Fenségesek a halottak napi temetők; bennük átváltozik az ember, s nem érez gyűlöletet, hanem csak végtelen nagy szeretetet. Teljes lényével az örökre eltávozottak felé fordul, és keresi alakjukat a ragyogó sírkertre boruló homályban.Bölcs tanítóink a keresztek lehetnek gyertyafénykatedrák fölé magasodva. Szótlanságuk értelme a szelíd intelem: életre született az ember, s nem arra, hogy megfeszítsék.Sem a katolikus, sem a pravoszláv Jézusokat. Szülessenek bármilyen boldog földi birodalmak, kicsinyek vagy nagyságukban és pompájukban a mennyországgal vetekedők, utaink belőlük is a gyertyafényes temetőbe vezetnek, ahol időleges és időtlen világok találkoznak össze.