Ki lopott többet?

Sajátosan alakul manapság a magyar politikai közélet. Mintha egy különös társasjátékot sikerült volna az ellenzéki pártoknak és a médiának elindítania. A játéknak naponként az a nyertese, aki ellenfelére rá tudja bizonyítani, hogy többet lopott, mint ő. A sajátosság éppen abban áll, hogy e játékban általában már fel sem merül, hogy van olyan (politikus), aki nem lopott. Ez a sajátosság persze éppen a volt kommunisták miatt jellemzi a magyar politikai életet. Közülük ugyanis – tisztelet a mindig és mégis bizonnyal meglévő kivételeknek – szinte alig van, aki a siker reményével állíthatná azt, hogy ő „tiszta”. Ezt még a magyar társadalomnak az a része is tudja, amely folyton rájuk szavaz. Nem volt véletlen 1998-ban a „népi” szocialista jelszó: nem kellenek az újak, mert azok még „éhesek”. A régiek tehát már jóllaktak.Innen kellett tehát kikapaszkodniuk a magyar „szociáldemokratáknak”, hogy bebizonyítsák egykori, legendás privatizációs miniszterük tézisét, miszerint nem ő, hanem a világ korrupt. Szóval be kellett bizonyítani – mindenáron – azt, hogy a magyar jobbközép pártok is korruptak, de különösen korruptnak kellett (volna) lenniük az életkorilag „tiszta” fiataloknak, akiktől sokat várt a sokat próbált magyar társadalom. Talán még a balosokat is megérinthette valami, amíg rá nem jöttek: ezt, még ha igaz (volna) is, nem szabad eltűrni, hiszen akkor hosszú időre vége a hatalmi reményeiknek. S ekkor elindult a körvadászat.Szögezzünk le valamit, rögtön az elején. E sorok írója, ahogyan nem hiszi, hogy egy baloldali „haladó” eleve lopós volna, ugyanúgy nem gondolja azt sem, hogy a jobbközép politikusai születésüknél fogva „tiszta kezűek”. A becsület nem politikai irányzattól függ – úgy általában. Azért úgy általában, mert a becsületesség megőrzésének lehetőségei viszont sokszor igen erősen függenek, függtek egy konkrét politikai, hatalmi rendszertől. A reálszocializmusnak nevezett rendszert – bizonyos szempontok alapján – nyugodtan nevezhetjük a szervezett felelőtlenség és a természetes korrupció társadalmának. Ugyanis a hivatalos (törvényes) utak és módok mellett (alatt, fölött) csaknem mindenhol létezett, kényszerítően működött a felár, a hálapénz, a kéz kezet most, a mi kutyánk kölyke, az elintézhetőség és a szerezhetőség más útja. (Nem tudtuk, de úgy látszik, hogy itt alapozódott meg a másság világa.)Vagyis a mai „szociáldemokraták” (és a sokféleképpen rokon balliberálisok) sokféle defekttel indultak a „tisztasági világban”, különösen a spontán privatizációnak nevezett nagy lenyúlások után. Igencsak szükségszerű volt, hogy az 1994 előtt nagy hangon hirdetett antikorrupciós (MDF-es) „elszámoltatásból” nem lett semmi, hiszen csak az derülhetett volna ki, hogy a tűz körül a „népellenes”, „úri gőgös” kormány idején is jórészt a (volt) elvtársak ültek s melegedtek az „elnyomásban”. De az igazi virágkor a nosztalgiába menekült magyar szegénység vörös „szakértőket” visszaültető, tehát legitimáló 1994-es szavazása után jött el, amikor egy több mint kétharmados többség mellett privatizálódtak még a stratégiai okokból mindenhol közösségi kezelésben maradt közszolgálati ágazatok (energiaszektor, kommuniális szolgáltatások) is. Az egykor szakértő államosítók és utódaik most kiváló privatizátoroknak bizonyultak, s az ideológiai élcsapatból a vagyontoplisták vezetői lettek volna – ha célszerűségi okokból nem tartották volna helytelennek azt.Egyszer-kétszer lebukott egy-egy (volt) elvtárs vagy útitárs, de az egyébként „mindig ellenzéki” médiavilág jórészt lojálisan hallgatott, hiszen a bőven áradó (pénz)folyamok sokak földjét tették termékennyé. (Mint tudjuk, az iszap nagyon hasznos tud lenni.) A nép azonban sejteni kezdett egyet-mást, hiszen a nosztalgiázóknak Bokros-csomag jutott, s a nyugdíjak gyorsan sülylyedő reálértéke megóvta öregeinket az elhízástól. Ígéretekkel viszont – mint régen – ismét tele lett a padlás. Jobboldali összefogás nélkül azonban ismét az 1956-ban a „jó” oldalon állók győztek volna.Kiderült, hogy a reálszocialista klientúra óriási tömeget fog át nálunk (is), s egy ilyen tartós érdekszövetséget nem rendíthet meg csupán egy belső válság, vagy egy végül mégis elkövetkező nemzedéki váltás. Ám az is kiderült, hogy a régi monopolhelyzetekből, kapcsolati tőkékből és szimpla „szerzésből” származó vagyoni világ a mi körülményeink között a politikai hatalom nélkül törékeny, hiszen az új tőketulajdonosok jelentős része alkalmatlan a mai globális világverseny követelményeinek teljesítésére. Ők politikai gazdaságtanászok voltak és maradtak, ahhoz – úgy gondolták – ma is értenek. S akkor jöttek az olyan versenytársak, akiknek kezdenek jobban hinni és akikben kezdenek jobban bízni a régi alattvalók tömegei, s akik között persze – természetesen – szintén vannak „szerezni vágyó” öreg és ifjú emberek, s akik a hatalom birtokában meggátolják a régi klientúra szokásos anyagi ellátását és utánpótlását.Óriási a kihívás. Be kell bizonyítani azt, hogy „ezek” – így egészében – sem különbek „nálunk”. Vannak valós esetek is, de még inkább rendelkezésre állnak a megbízható, (mi kutyánk kölykei) „oknyomozó” újságírók, akik a kis facsemeték állítólag óriási gyökérzetét is képesek kinyomozni. Az „eredmények” hálózatos terítése nem okoz gondot, hiszen az egymásra való hivatkozások miatt egy idő után mint „közismert tényekre” lehet utalni e „búvárkodások erdményeire”.A magyar „oknyomozás”, lényege szerint, ugyanis arra való, hogy töméntelen egymáshoz nem tartozó adatot, hivatalos, semmit sem bizonyító (pecsétes) papírt produkáljon, amelyeknek emészthetetlensége(= értelmetlensége) után csak homályos rossz közérzetnek kell elhatalmasodnia az egyszerű választópolgáron. Azt kell valahogyan éreznie, hogy itt vannak olyan emberek, akikhez neki semmi köze nincs ugyan, de akik itt nyüzsögnek és (a mérték nem számít!) gyarapodnak, miközben ő szegény.Fel kell újítani a régi jó osztályharcos hagyomány egyik fő eleme, az irigység politikaformáló szerepét úgy, hogy annak minden mérge a vagyonosoknak csak bizonyos csoportja ellen forduljon, hiszen csak a (szélső)jobboldali tőke a rossz tőke (mint egyesek szerint csak a zsidók „kizsákmányolók”), a „haladó” vagyon viszont szociálisan érzékeny, s mindenki szabadságát védi. Erre a megtollasodott baloldali szakszervezeti vezetők példája a legjobb, akik halálmegvető bátorsággal meneteltetik tagságukat a kizsákmányoló állam ellen, vagyis jólszituáltságuk mellett is semmire sem kötelező közösséget vállalnak a munkássággal. Ilyen vezetőkre van szüksége az országnak.A jobboldal közben persze példátlanul lop, korrupt, elavult és veszélyes. Egy jobboldali villát hogyan mer valaki összehasonlítani egy baloldali (megérdemelt munkából épített) villával? Micsoda elvetemült szélsőjobboldaliság és rasszizmus kell ahhoz, hogy valaki ne értse a lényegi különbséget. Itt minden népelleens privatizáció – mint tudjuk – kavicsbányák vételével kezdődik és személyiségi jogvédelmet nem érdemlő jobboldali politikusi családtagok vállalkozásaival tetőzik. „Ezek” mindent kivesznek a nép zsebéből, s így „mi” hiába ígérünk nekik bármit. Hol van az a jogos népharag, amely elsöpri a „nép ellenségeit”?Elképesztő az a jól szituált szociális érzékenység, amely a saját vagyon ügyében minden rezdülésnél „gyűlölködésről” beszél, míg egy jobbközép politikusnak „tűrnie” kell a nyilvánosságot. A szokásos, jól bevált kettős mérce persze csak addig működhet, amíg egy, az elvtársaktól elbutított, kis igényű, tehetetlenségében biztonság után nosztalgiázó tömeg létezik az idősebb generációkban. El kell gondolkodni ezen, elvtársak!