Tallózó

The Wall Street JournalCharles Murray, a konzervatív American Enterprise Institute munkatársa figyelmet keltő cikket közölt a konzervatív amerikai pénzügyi lapban Proli modellek címmel.Nincs vita arról, írja Murray bevezetőjében, hogy az elmúlt évtizedekben az amerikai élet durvább lett. Csupán a szörnyeteg természetéről folyik vita. Gertrude Himmelfarb véleménye szerint az elitek között folyik a harc, amelyben a baloldal olyan ellenkultúrát indított meg, amelyet a jobboldal nem tartóztatott fel. Daniel Patrick Moynihantól származik a híres megfogalmazás, mely szerint „a deviancia szintjét egyre lennebb toljuk” (értsd: amit tegnap még az elfogadott társadalmi normák megszegéseként értékeltünk, mára már „normális” cselekedetnek tekintjük – L. I.), vagyis olyan folyamatról van szó, amelyben a moralitás tegnapi jelentését megváltoztatjuk úgy, hogy igazolja azt, amit ma éppen teszünk. „Ehhez még hozzátenném az elhunyt történész, Arnold Toynbee következtetését, akinek mindez semmi rejtélyeset nem jelentene, ugyanis az uralkodó kisebbség proletarianizálódásának vagyunk tanúi.”Toynbee Történelme egyik fejezetének címe: Hasadás a lélekben. Ebben leírja a civilizációk szétesését. Megfigyelte, hogy a szétesés mindig jelen lévő tünete az, hogy az elitek – Toynbeenél az „uralkodó kisebbség” – elkezdik utánozni azokat, akik a társadalom legalján helyezkednek el. Toynbee írja: „Bármely civilizáció növekedési szakaszát egy kreatív kisebbség vezeti, amelynek erős, magabiztos a stílusa; erényes és céltudatos. A nem kreatív többség utánzással követi az elitet. Egy széteső civilizációban a kreatív kisebbség olyan elitekké degenerálódik, amely már nem magabiztos és nem példakép. Egyéb reagálások: kibúvás a polgári kötelességek alól, valamint a művészetek és a nyelv vulgarizálása. Ez először a proletariátus soraiban jelentkezik, és onnan az uralkodó kisebbség sorait éri el, amely általában megkapja a »proletarianizálódás« vírusát.” Márpedig éppen ez történik Amerikában. Kibúvás a kötelességek alól és vulgarizálódás. Csakhogy ez néhány évtizeddel ezelőtt nem jelentkezett erényként, és nagyjából Toynbee proletariátusának alsó rétegére korlátozódott. Arra a csoportra, amelyet korábban „alsó osztálynak” vagy „szemétnek” (magyarul lumpennek – L. I.) neveztünk, és amelyet ma „alsóbb” osztálynak hívunk. Mára az ilyen viselkedési formák olyan szabályokká formálódtak, amelyeket az elitek olykor utánoznak, olykor hirdetnek, és félnek attól, hogy szembeszálljanak vele. Ugyanakkor már nincs olyan saját viselkedési szabályzatuk, amelyben hinnének.De ez nemcsak belső magatartásban, hanem külsőségekben is megnyilvánul. Divat kurvásan öltözni, tetováltatni vagy testrészeket átszúrni, farmerban templomba menni. És ki szólna meg ma valakit az öltözékéért? Ugyanez a helyzet a szexuális magatartás, a törvénytelen gyerekek, a válás terén vagy a vulgáris szavak szalonképessé válása esetében. A hatvanas évekig még voltak szabályok, amelyekhez mértük magunkat. Ha azokat áthágtuk, igyekeztünk jóvátenni őket. Ma? A normák nevetség tárgyai. Míg korábban egy kézfogás többet jelentett jogi okmányoknál, ma örülünk, ha valakit rászedünk. A normák eltűnésével keletkezett légüres térbe persze benyomultak új normák, mint az emberekkel való egyenlő, nem diszkrimináló bánásmód. Csakhogy ezt az elit csupán magára vonatkoztatja, de nem az alsó osztályokra, ahol a vákuumot egészen másfajta viselkedési normarendszer foglalta el. A banditák normáinak is nevezhetjük: vedd el, amit akarsz; reagálj erőszakkal, ha bárki ellentmond neked; böfögj az örömtől, ha győzöl; vesd meg az udvariasságot, mint a gyengeség jelét; úgy bánj a nőkkel, mint befogadóedényekkel vagy dugaszhelyekkel; örvendj, ha átversz valakit vagy sikeresen kiszipolyozod!Nyugaton az elitek az alsóbb osztályok minden normaszegésére találnak feloldozást. Ha ők támadják a homoszexuálisokat, vagy énekelnek nőgyűlölő dalokat, mint legújabban az Eminem nevű fehér rapperek, nem szólnak. Eldobják azt, ami kultúrájukban a legjobb, és imitálják azt, ami az alsó osztályokban a legrosszabb. Bill Clinton elnöksége azon elitek paradigmatikus példája volt, amelyeket megbetegített a „proletarianizálódás vírusa”. Kultúránk a túlélése érdekében azt követeli, hogy utat találjunk a felgyógyulásunkra – olvasható a Wall Street Journal véleményoldalán.Ha'AretzA vezető – hol baloldalinak, hol liberálisnak nevezett – izraeli lap angol nyelvű kiadásában Az új Bush értelmezése címmel megjelent cikk a következőképpen kezdődik:„Ibrahim Ke’aoud, az Akhir Sa’ah című egyiptomi hetilap politikai kommentátora a jövőre szegezett szemmel igyekszik értelmezni George W. Bush amerikai elnök első lépéseit. Az arab világ szíve szerinti amerikai elnököt kap. Bush elsőnek Mubarak elnököt és a szaúd-arábiai Fahd királyt hívta fel. »Clinton rabbijaira« (Clinton zsidó tanácsadói, akik a békefolyamatot menedzselték – L. I.) ügyet sem vetett. Egyetlen zsidó sem kapott kabinetposztot. Bushnak nincs szüksége a zsidó lobbira, és most az arab lobbi az, amely a munka dandárját elvégzi Bushnak”, írja Ke’aoud.A kommentátor szerint mindez egyértelműen jelzi a Bush-kormány „vonalát”, vagyis azt, hogy nem lesz anynyira egyoldalúan elfogult Izrael irányában. „Megérdemeljük, hogy végre legyen egy olyan amerikai kormány, amely a tényeket tényeknek tekinti, és nem ad nekik olyan értelmezést, mint amelyet a washingtoni zsidó lobbi”, jelentette ki egy egyiptomi kommentátor az izraeli lapnak. Az egyiptomi ugyanakkor nem osztja kollégái optimizmusát az új amerikai elnökkel kapcsolatban. A Ha’aretz pedig úgy látja, nagyon is lehetséges, hogy az új amerikai kormány könnyen megváltoztathatja például Irakkal, Szíriával és Iránnal szemben eddig követett politikáját. Ami az utóbbi országot illeti, főként akkor, ha Hatami elnököt júniusban újraválasztják. Az új Bush-kormány nyugodt maradt, amikor Szaúd-Arábia a múlt héten nagy csinnadrattával bejelentette, hogy politikai biztonsági szövetséget kötött Iránnal. Az is valószínű, hogy az amerikai nagykövetségnek Tel-Avivból Jeruzsálembe történő áthelyezése is lekerül a napirendről. Sőt Colin Powell új amerikai külügyminiszter kimondatlanul ugyan, de szinte undorral reagált minden alkalommal, amikor arra kérték, hogy kommentálja a közvetlen amerikai szerepvállalást a közel-keleti békefolyamatban. A jelek szerint ismét divatba jött Amerikában James Baker mondása: „Az Egyesült Államok nem kívánhatja a békét annál jobban, mint ahogyan azt maguk a felek kívánják.” De mi lesz, ha az erőszak túlmegy a kődobáláson és a puskalövéseken? – teszi fel aggódva kérdését a lap.