Slambuc, öhöm, öreglacsuha

Egy nyálcsorgató könyvet forgatok, ízlelem, szagolom, visszarepülök a gyerekkorba, mikor a szolgafán rotyogott a bogrács, főtt a birkapörkölt, az öreglacsuha. Az a címe, hogy Nagykunsági ízek, írta Cs. Kovács Károly és Oláh János, a szemgyönyörködtető fényképeket Kútvölgyi Mihály készítette. A kunsági „hagyományos és mai ételekről” szól, ahogy az alcíme mondja, de természetesen nem csak arról. Hanem a kunsági emberekről, az életükről, a lelkükről, mert bizony a gyomron keresztül is megismerszik a lélek, kicsit néprajz is, és hagyomány is annak a titka, hogy miképpen maradtunk meg ezen a földön. Bölcselkedhetnék, hogy abból is meg lehetne állapítani, milyen egy ember, amit megeszik. Meg abból is, hogy hogyan készíti el az ételét, hogyan fűszerezi, keveri, főzi. Egészen odáig, hogy miben főzi. Például bográcsban, amely a világ legcsodálatosabb főzőedénye! Ezt szerénytelenség nélkül magam is tanúsíthatom, komoly bográcsgyűjteményem van kétliterestől harmincliteresig, s használni is szoktam őket a barátaim örömére s a kunsági ízek nagyobb dicsőségére. Merthogy kun valék én is, sőt: nagykun!Érthető hát, hogy nagy örömmel bújom a könyvet, nézegetem a fényképeket, az égaljáig futó pusztákat, hol alant repül a nap, mint a fáradt madár, Petőfi szelleme lebeg a táj felett, amelyet ő is annyira szeretett. Édes szülőföldem, Nagykunság! Büszkén olvasom a kisújszállási recepteket, rájuk ismerve bólogatok, s kiegészítem őket a gyerekkori emlékekben kutatva. Anyám főztjére visszaemlékezve: nem csak húst ettünk. Volt persze baromfink, disznónk, nyúlunk, galambunk, mégis hetente csak kétszer ettünk húst, csütörtökön és vasárnap. A többi napon tésztát, krumplit, főzeléket, hagymalevest, gyümölcslevest; volt mindig otthon szárazbab meg aszalt gyümölcs, amit a párszárítón aszaltunk, s volt szilvalekvár, baracklekvár, befőtt. Sok tésztát ettünk, apám kedvenc reggelije a laskatésztaleves volt. Emlékszem, ha a hetipiacra bejött a tanyáról a nagybátyám, óriási tál túrós csusza volt az ebéd. Sok tésztát ettünk, mondom, s kint a pusztán is, egyszerű volt feltarisznyázni a száraz lebbencset, egy kis hagyma, szalonna, s kész is volt a laktató ebéd. Az öreglebbencsnek sokféle neve volt, úgymint slambuc, öhöm, öreglacsuha, s a kedvencem handabakáré! A legegyszerűbb leves a vízicibere volt: hideg víz a pusztai kútból, egy kis ecet, csipetnyi cukor, végül kenyeret szeltünk bele. A nagy melegben igen jólesett! Változatosabban, ha tetszik: egészségesebben étkeztünk, mint ma, pedig a Nagykunság nem volt tejjel-mézzel folyó Kánaán, de az emberi lelemény csodálatos ízeket varázsolt az egyszerű ételekből is. Sóhajtozva nézem az országot elöntő, szabványételt kínáló amerikai őrületet! Ismertük mi is a gyorsételeket, a lacikonyháról oldalakat lehetne írni: vásárban, piacon már messziről megcsapta az ember orrát a sültek illata. Foszlós kenyérrel, cipóval be lehetett kapni egy falatot, s lehetett tovább nézelődni, vásárolni. Karcagon híres kenyérsütő asszonyok voltak, Debrecenbe is szállították a hatalmas kenyereket.Régi ízek? Akkor lesz szép és lakható ez a világ, ha nem felejtjük el őket. Őseink bölcsen tudták ezt, s utálkozva néznék, ahogy esszük a konzervet. Tanuljunk tőlük! Ha már túléltük a kolhozkonyhát s a csajkarendszert, ne szokjunk rá a másik oldal ipari hulladékára! Mert a húskonzerv után jön a szellemi konzerv, az előre gyártott tömegétel. S az igénytelenség, az étkezési igénytelenség előbb-utóbb eléri a lelkünket is.