Különös emberek vagyunk mi, trockisták – talán így lehetne összefoglalni a francia kormányfő, Lionel Jospin hitvallását. A miniszterelnök nemrég bejelentette: mindeddig nem mondott igazat, fiatal korában összeköttetésben állt szélsőbaloldali mozgalmakkal. Jospinnek nem sok lehetősége volt a tagadásra azután, hogy a Le Nouvelle Observateur közölt több, az ügyben perdöntő dokumentumot – így egy postai levelezőlapot, amelyet Lionel Jospin Boris Frankelnek, a franciaországi trockista mozgalom alapítójának küldött 1965. április 18-án.Nem kell bocsánatot kérnem, sem sajnálkoznom – fogalmazott élénk belpolitikai visszhangot kiváltó nyilatkozata után Jospin. Szerinte afféle intellektuális kaland volt az Internacionalista Kommunista Szervezettel való kapcsolata, amely már diákkorában beszervezte őt tagjai közé. Kissé hosszúra nyúlt ez a szellemi kaland a mozgalom úgynevezett lambertista szárnyával, míg Lionel Jospin a 80-as években a Parti Socialiste (PS), a francia szocialista párt vezető politikusa volt – anélkül, hogy a kommunistákkal való kapcsolatáról bárkinek, bárhol beszámolt volna. Mi több: ha erre újságírók rákérdeztek, Jospin egészen ez év június 5-ig kategorikusan tagadta, hogy ilyen kapcsolatai lettek volna szocialista politikusként. A jelenlegi kormányfő azt állítja, nem hatottak rá különösebben a szélsőbaloldali eszmék, kapcsolata a trockista és nemzetközi kommunista mozgalommal felületes volt, különben is, összecserélik őt testvérével, aki valóban részt vett a mozgalomban, amelynek ő csak be-betévedt egynémely gyűlésére. Csakhogy a szocialista párthoz közel álló Le Monde című lap Jospin vallomásával szemben két tanút is állított, akik igazolták: Jospint „Michel” fedőnéven beszervezték a mozgalomba, s rendszeres kapcsolattartásuk még 1987-ben is tartott.A kormányfő hazudik – jelentette ki Jospin önmagával is ellentmondásba keveredő nyilatkozataira reagálva Pierre Lellouche, a legerősebb ellenzék párt, az RPR képviselője. A tét nem pusztán a kormányfő szavahihetősége: e hazudozás mögött rejlik az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb blöffje, amelyet – nem csak Franciaországban – igen sikeresen alkalmaztak a tájékozatlan nyugati választópolgárok átverésére. Franciaországban a szocialisták töltötték be a trójai faló szerepét: alkalmasak voltak arra, hogy a választópolgárok millióival elhitessék, ők homlokegyenest más politikát, ideológiát képviselnek, mint a Moszkva által szinte deklaráltan finanszírozott George Marchais-féle Francia Kommunista Párt (FKP), amely visszataszítóan paktált a brezsnyevi Szovjetunióval, tudomást sem véve a lágerekről, az emberi jogok közép-kelet-európai eltiprásáról. A rövidesen kifulladó, 1968-as diáklázadások után merült fel egy új szocialista párt létrehozásának igénye. A francia választóknak igen gyászos véleményük volt akkoriban a szocialistákról: az 1969-es választáson elnökjelöltjük, Gaston Deffere mindössze 5,07 százalékot szerzett. Az új szocialista politikusgeneráció ekkor elhatározta: a nyugat-európai tömegpártokhoz hasonló, szalonképes, modern pártot alapítanak. A PS mindemellett tárgyalásokat kezdett az FKP-val, egyrészt mert felismerték: „csak a baloldali összefogás vezethet el a hatalomhoz”, másrészt a kapitalista erőkkel szembeni egységes fellépés jegyében.A baloldali demagógia így kitermelte a vonalasabb balos rétegnek és a széles néptömegeknek egyaránt eladható politikáját: kommunista-szocialista egységfront, azonos is a régi elvtársakkal, meg nem is, szovjetbarát is, meg – a finnyásabb lelkiismeretűek vagy magasabb iskolázottságúak részére – szemben is áll a keleti blokk hetvenmillió embert lemészárló rendszerével, ideológiájával. A recept hatásos volt: a szocialista mozgalom új kulcsfigurája, Francois Mitterrand 1981. május 10-én megnyerte az elnökválasztást. A tizennégy év alatt, amíg államfő volt, a szocialisták szép lassan visszahátráltak a „gazdasági realizmushoz”: az első, még baloldali kormány nagyszabású államosításait a jobboldal 1996-ban hatalomra kerülve visszafordította, s az 1988-tól újra regnáló szocialisták már a privatizálásban jeleskedtek. Ekkor került a párt kulcsfigurái közé Lionel Jospin. A szocialisták ekkor hajtották végre a harmadik látványos fordulatot. „Fel kellett vizezniük” többszörösen is látványos bukást szenvedett gazdaságpolitikájukat: bár megadóztatták a nagy vagyonokat, s bevezették a 39 órás (majd Jospin idején a 35 órás) munkahetet, de mint Jacques Delors – aki 1981-től pénzügyminiszter volt, mielőtt Brüsszelben az Európai Bizottság elnökévé nevezték ki – fogalmazott: „Franciaország frigyre lépett a korral, amelyben élünk.”A kényes művelet befejeződött: az 50-es években a véreskezű Sztálinnal nyíltan együttműködő FKP vezető szerepe marginálissá vált (bár a kommunisták a mai napig betöltik a nélkülözhetetlen koalíciós partner szerepét), s a 80-as években még komoly szorongásokat kiváltó szocialista hatalmi szerep természetessé vált a francia közvélemény előtt. Hiszen ezek az elvtársak már nem is azok az elvtársak – gondolhatta a szervezett vagy egyáltalán nem szervezett francia választópolgár, aki még annak is tanúja lehetett, hogyan üdvözli fogcsikorgató derűvel a nyugati szocialista és szociáldemokrata mozgalom a berlini fal leomlását.Már csak egy évtized kellett ahhoz, hogy minden legalábbis egy kicsit gyanússá váljon, ami nem baloldali. Olyan náciízűvé, afféle kirekesztő-bevándorlóellenes-fajgyűlölő valamivé. A konzervatív pártokat jellemző „atlanti ostobaság” pedig odáig vezetett, hogy előbb-utóbb defenzívába szorultak: nem is olyan régen még a rendőrség terroristaelhárító csoportja által nyilvántartott, terroristákkal paktáló balos harcosok kiáltottak kígyót-békát mindenkire, aki szerint az idegen nem szép, és esetleg meg kellene nézni, rendben vannak-e a tartózkodási papírjai.Sakk-matt helyzet állt elő: a Jospin vezette szocialista-kommunista-baloldali radikális, a zöldeket is magában foglaló pártcsoportosulás fölényes győzelemmel tört át az 1997-es választásokon. Hogyne, hiszen felkarolták a papír nélküli illegális bevándorlókat, és mindenkit biztosítottak messzemenő toleranciájukról.Most itt van ez a kis fiaskó: egy évvel a parlamenti és elnökválasztás előtt kiderül, hogy Jospin úr egy kicsit hazudott, és még ki tudja, hogy hányan hazudoztak. Ki látja át utólag, hogy a felvilágosult szocialisták nem voltak-e vagy maradtak-e kommunisták, sztálinisták egy kicsinység, mialatt végigböjtölték a nagy átalakulást. „Na és?” – kérdezhetnénk a Magyarországon jól ismert gesztussal. Jospin jól tudja, hogy a szervezett nemzetközi baloldal rémtetteit amúgy is csak távoli legendaként, hírből ismerő francia polgárra nem különösebben hatnak az effajta leleplezések. Ki foglalkozik már azzal, hogy annak idején milyen sejt, milyen szervezet, miféle internacionálé vagy nagyhatalom érdekeinek megfelelően cselekedett „Michel”, miután sikeresen átejtőernyőzött a szocialista párt vezérkarába?
origo.hu
Megtámadtak egy kisgyereket a játszótéren, „cigányzabot” nyomtak le a torkán
