Nem igaz, hogy bárki csak úgy megszökik a légióból – ingatta fejét Szabó Ferenc, aki többnyire fenntartásokkal olvasta a volt légiósokkal készült riportok jó részét, különösen azokat, amelyek dezertőr katonákról szólnak. Némi megkeseredettség jellemezte stílusát, mely melankolikus derűbe csapott, ha ifjú éveiről esett szó.
– Eszem ágában sem volt, hogy katonának álljak egy háború végén – mesélte –, Franciaországba indultunk ugyan a barátommal, de azért, hogy tanuljunk. Akkor végeztem el a Vas utcai kereskedelmi iskolát. 1947-ben léptük át a határt T. Sándorral – vele egyébként együtt voltunk egészen Indokínáig. Nemcsak a kalandvágy dolgozott bennünk: május 1-jén a felvonuláson balhéztunk, összeverekedtünk a katonákkal. Szép kis bunyó volt... De följegyezték a nevünket. Viszonylag simán átjutottunk az osztrák–magyar határon, egy karton Honvéd cigarettáért átvittek minket. Bécsben a francia zónába keveredtünk, első éjszaka összeszedett minket a Police militaire (katonai rendőrség – A szerk.), és bezsuppoltak a Radeczky-laktanyába. Azt mondták, mehetünk Párizsba, de először Strasbourgba küldenek minket.
Szabó akkor még nem sejtette, hogy a francia fővárost csak 15 év múlva lesz alkalma megtekinteni. Három lehetőség közül választhattak azok, akiket először Strasbourgba, majd a szomszédos németországi Kehlbe szállítottak, egy laktanyába: belépnek a légióba, visszaadják őket az osztrák hatóságoknak vagy a „származási ország” illetékes szerveinek. Még mindig a legjobb választás a légió – döntött a két magyar fiú, és rövidesen az algériai Saida kiképzőbázison találták magukat, 250 kilométerre Orántól.
– A francia állam szegény volt a háború után, eleinte kétméteres, az 1874-es háborúból megmaradt Lebelle puskákkal lövöldöztünk, de inkább követ törtünk, feltöltöttük az udvart. Három hónapig ez kötötte le minden energiánkat.
Aztán útra keltek: több tízezer embert küldött Franciaország Indokínába. A légiós egységek soraiban meglepően sok magyar szolgált, a németek pedig csak úgy nyüzsögtek. „Franciaországban 17–20 német hadifogolyláger volt, a foglyoknak a háború után felajánlották, hogy beállhatnak a légióba. Nyolcvan százalékuk igent mondott. Megszállott katonák a németek, láttam őket harcolni: úgy rohantak a tűzbe, mintha csak a reggeli futóedzést végeznék. Sokan az Africa Corpsban szolgáltak, néhányan Oroszországban. Jobban ismerték a páncélosokat, mint a tisztek, akiket időnként ők tanították egyik-másik löveg használatára, minden a kisujjukban volt” – idézi föl a kezdeteket az obsitos katona. Indokínába már modern fegyverekkel érkeztek, 34 napon keresztül tartott az út.
– Szueznél 150-en ugrottak a vízbe a fedélzetről, őket Dzsibutiban visszaszállították. Szingapúrban 80-an kísérelték meg ugyanígy a szökést. Mégis hiánytalanul visszajuttattak mindenkit a hajóhoz, Franciaországnak ezt nemzetközi megegyezések biztosították. Szóval a dezertőr kedvű bajtársak is velünk tartottak, csak a hajófenéken. Nem utazási iroda a légió és nem is átjáróház.
Saigon külvárosában aknaszedéssel, hidak őrzésével foglalkoztak a katonák, öt nap alatt az első négy halottat is elkönyvelhették. Rájuk lőttek Ho Si Minh katonái, amikor a hídról lementek mosakodni egy folyóhoz. Szabó Ferenc itt szerezte meg a vezetői jogosítványát, aki ezzel nem rendelkezett, azt átrakták a gyalogsághoz. A jogosítvány az úgynevezett amfíbiákhoz kellett, ezek a kétéltű járművek kitűnően mászták meg az ingoványos talajú rizsföldeket. A Mekong ezer négyzet-kilométeres deltájában nemcsak a kínai forradalom után behozhatatlan fölénybe került Vietminh fegyveresei jelentettek veszélyforrást.
– Dzsunkával szállítottuk a fegyvereket, addigra már egész jól elláttak minket munícióval. Géppuskákat kaptunk, a crabe-ot (a rák szóból képzett kifejezés a kétéltű járműre vonatkozik – A szerk.) is megraktuk, az egységünknek négy nehézfegyvere volt, egy aknavetője és egy vállról indítható rakétavetője. Csakhogy a crabe időnként ledobta a láncot a szittyó közepén, akkkor aztán vehettük elő a „coup-coupot” (vágószerszám), és merülhettünk nyakig a lánc után a mocsárban. Mire visszamásztunk, elborítottak a piócák. Később egy rakás amerikai fegyvert kaptunk, például az „aligátorokat”, jó 18 tonnás járművek voltak, ezek már nem takarították be a rizstermést bevetés közben, tehát nem göngyöltek fel mindent a láncaikkal. A gyalogosokat 75 milliméteres ágyú fedezte vagy két légvédelmi löveg.
Franciaország pozíciói jelentősen meggyengültek 1950 őszére. Giap tábornok áttörése Lang Sonnál Párizst kész helyzet elé állította: reguláris hadviseléssel próbálta kicsikarni a győzelmet, amihez viszont a frissen megalakult NATO és az USA segítsége is szükséges volt – és évi egymilliárd dollár, ami túlterhelte az államkasszát.
Szabóék ezrede 1955-re fele-fele arányban a Ho Si Minh ellen küzdő vietnamiakból és légiósokból állt. A magyar légiós szerette Vietnamot: „minden társam nosztalgiával emlegette később ezeket az éveket”, pedig kemény ütközetekben vettek részt. Komoly veszteségeket szenvedett a légió: Szabó szerint magyarok százai nyugszanak Saigon mellett, egy katonai temetőben. A francia erők teljes összeomlását megelőzően ezrede a közép-vietnami Dong Hoiban harcolt. Közel volt az 1954-es teljes vereség, Dien Bien Phu.
– Itt már szükség volt páncélosokra, amerikai Shermaneket kaptunk, Hanoi környékén biztosítottuk a városba vezető utakat. Dien Bien Phunál nem harcoltunk, az ezredünket épp azokban a hónapokban helyezték még északabbra. A kínai határnál vetettek be minket, mert a kínai féltől kért segítséget Vietnam – és meg is kapta. Nem mondhatnám, hogy a francia hadsereg csak úgy feladta volna a pozícióit, szó sem volt fejveszett menekülésről. A mi ezredünk is állta a sarat – csak hát annyi kínai katona volt! Minél többet intéztünk el, mindig a duplája jött – küszködik anyanyelve el-elfelejtett szavaival Szabó Ferenc. – A mi utánpótlásunk meg egyre jobban akadozott. Egy idő múlva föl kellett adni a határvidéket, aztán egész Észak-Vietnamot.
A visszavonulás idején utóvédként, a legutolsó gyalogos elvonulásáig álltak az utak mellett a páncélosok, fegyelmezetten kísérve a déli területekre húzódó katonákat. Szabó 1955-ig volt Vietnamban, majd Algériába helyezték. A távol-keleti és az észak-afrikai hadszíntereken sem szenvedett komolyabb sérülést, ám egy súlyos megbetegedés egész életén elkísérte. A légiósok 380 fős egységét 1956-ban váratlanul áthelyezték: a 40 fokos melegből a marokkói Ifrane-ba (a királyi család síparadicsoma is itt található) vitték őket, ahol éppen kétméteres hó hullott, jeges szél süvített – az alakulatnak pedig nem volt téli felszerelése. Három hónapon belül 110-en maradtak életben. Ő is megbetegedett, bronchitise soha nem múlt el többé, időnként krónikus köhögési rohamok kínozták. Pedig úgy tűnt, élete rendeződni kezd: rövidesen Algírba került egy kiképzőezredhez, lövészetet oktatott, s elvett egy francia lányt, közelgett a leszerelés ideje is.
Ám ismét közbelépett a történelem. Győzedelmeskedett az évek óta tomboló algériai szabadságharc. De Gaulle 1959-ben elismerte az algériai nép önrendelkezési jogát, mire Francia Algéria hívei 1960-ban kirobbantották az algíri felkelést, a lázadás egyébként belpolitikai válsághoz vezetett Franciaországban. Szabó Ferenc az algériai kikötő közelében lakott. Az egyéves algíri felkelés alatt kiképző foglalkozások és friss házassága kötötte le az idejét. Ismerte az egyik lázadó főtisztet, Roger de Geldre-t, akit később kivégeztek. Megkezdődött az Algériában élő franciák exodusa: tömegesen menekültek vissza az anyaországba a sokáig tengeren túli megyeként számon tartott, több generáció számára otthont, hazát jelentő területről. Néhány év alatt az önállósult, majd függetlenné vált állam lakhatatlanná vált európaiak számára: a vélt és valós, százados sérelmekért mindenkinek lakolnia kellett.
Nem az érdek vezérelte Szabó Ferenc kapcsolatait, a becsületrendre való előterjesztése sem érdekelte, amelyet egy virtusos haditette nyomán érdemelt ki: az algériai harcok során szakaszával szó szerint kifüstölték állásaikból az algériai FLN egyik gerillacsapatát. Talán ez a lázadó, a hatalmat és annak kegyeit semmibe vevő szemlélet segítette őt a túlélésben. Különben sem foglalkoztatták az 1962-es leszerelését követően holmi részletkérdések: Párizsba ment, és élvezte az életet. Kezdett felbomlani első házassága.
– Rögtön vettem egy autót, azzal száguldoztam. A szélvédőt vastagon teletűzdelték büntetőcédulákkal, mert én aztán mentem, amerre jónak láttam, szívesen közlekedtem például a járdán. Ott parkoltam le, ahol jólesett, s ha a rendőr kérdőre vont, azt mondtam neki: nem nagyon ismerem itt a közlekedést. Közben persze munkát is kerestem, de összefutottam egy légiós alezredessel, akinek még 1951-ben megmentettem az életét. Vietnamban történt, a barátom akkor százados volt. Erős tűzbe kerültünk, nyolc golyót kapott a lábaiba. A hátamon vittem el az országútig, amit már fedeztek a mieink. Szóval összefutottam vele, ő pedig meghívott Bretagne-ba a családjához, tejbe-vajba fürdettek. Mikor vissza akartam menni Párizsba, azt mondta: te, én nem engedlek oda, nehogy megint valami balhét csinálj. Menj el a bátyámhoz Grenoble-ba, ő ezredes az alpesi vadászoknál.
Így történt, hogy hősünk újabb négy évet szolgált katonaként, ezúttal a francia hadseregben. Szakaszparancsnokként kiképzéssel foglalkozott, az alpesi vadászezred gyalogosait oktatta. 1966-ban úgy döntött: nyugdíjaztatja magát, mert megint csak elégedetlenkedni kezdett, nem egyezett a környezetével. Tizenkilenc és fél év katonaság után civil foglalkozás után nézett. Foglalkozott ügynökösködéssel, kereskedett fagyasztott hússal, szervezett kórházi betegszállító csoportot – ami adódott az életben. Összesen háromszor nősült, s végül három lakást hagyott ott bebútorozva. A harmadik felesége – meséli – szó szerint nullára ürítette le a bankszámláját, melyen összes megtakarított pénzét tartotta.
Ekkor döntött úgy, hogy inkább hazajön. Kitüntetéseit nem sajnálta, katonai nyugdíjából szépen megélt. Leginkább az a tekintélyes méretű fotógyűjtemény hiányzott neki, amely még az Indiai-óceán szomáliai partvidékén, egy légiósokat szállító hajó elsüllyedésekor semmisült meg azt követően, hogy végleg kivonult az ezredük Vietnamból. Elnézegette volna a fotókat, melyek Indokína elfeledett dzsungeleiben és Algéria légiós laktanyáiban készültek.
Így is megmaradt egy köteg felvétel. Különös tájakat ábrázolnak, és évődő, vidám katonákat – senki nem gondolná róluk, hogy mindenre elszánt, legendás fenegyerekek.
***
(Nem sokkal azután, hogy magnóra mondta életét, Szabó Ferenc elhunyt – az Algériában szerzett betegség vitte el. Nem maradt utána más, mint egy köteg, katonai szolgálatait igazoló francia nyelvű dokumentum, a fotók és egy élet emléke, melyet egyenes derékkal, egyetlen mosdatlan szó kimondása nélkül tudott végigharcolni.)
origo.hu
Kiábrándultak, megalázva érzik magukat a Tisza listázott aktivistái
