(elodázhatjuk-e a végzetet...)

Én nem tudom, hogy az eleve elrendelés tana vonatkoztatható-e mondjuk egy szemüvegre. Kétségtelen viszont, hogy a pápaszem biztonságtechnikailag az egyik legveszélyeztetettebb teremtmény, várható élettartama – még a magyar férfipopulációéhoz viszonyítva is – rendkívül alacsony. Különösen sok atrocitásnak van kitéve az egy-két dioptriás alkalmi viselet, amelyet tévénézéshez, autóvezetéshez, netán horgászathoz bigygyesztünk az orrunkra, olvasáshoz, vagy ne adj’ isten, egy horog megkötéséhez azonban muszáj levennünk, s valahol – lehetőleg a kezünk ügyében – elhelyeznünk. Ilyenkor a lencséket különböző behatások érhetik, de a szár és csatlakozó részei sincsenek teljes biztonságban.

Az alábbiakban – némi misztikus érzéssel, már-már babonás felhangokkal – elbeszélem kedvenc, fényre sötétedő szemüvegem kálváriáját, amelyben felfedezhetők a fent említett eleve elrendelés és végzet motívumai. A dioptriák tragédiája Cs.-n bontakozott ki több felvonásban. A baj szinte mindig az úgynevezett rejtélyes eltűnéssel kezdődik, mint ahogy esetünkben is: a piacra indulván egy órán át kerestem a szemüvegemet a ház minden elképzelhető pontján, mondhatni pincétől padlásig, de sehol sem leltem. Végső szorultságomban kinyitottam a mélyhűtőládát, s ott találtam szegényt halálra fagyva, dérrel lepetten, csontkemény süllő- és angolnatetemek között. Miként került oda? Sejtelmem sincs. De számára ez volt az első komoly figyelmeztetés. Mintegy fél órával később a piacon, a legcsekélyebb előzmény nélkül, a bal lencséje hirtelen kiesett, szerencsére – legalábbis akkor úgy tetszett – a cipőm puha orrára, s így épségben maradt. A vásárcsarnokban, kb. tíz méterre az esettől, van egy optikus, aki egy perc alatt visszahelyezte és stabilizálta az üveget. De bennem akkor már gyökeret vert a kétely.
Délután horgászni indultam, mégpedig süllőre, tehát csalinak kishalat kellett fognom. Ez a mólóról történt. A botom összerakása után már a csónakban ültem, amikor felfedeztem, hogy nincs meg a szemüveg. Visszarohantam a hajókikötőbe, ahol a lencsékre ragadt halpikkelyeket egy kutya szagolgatta éppen, s erősen habozni látszott, hogy ne tekintse-e zsákmányállatnak a pápaszememet. Elragadtam tőle.
Kieveztem a tóra, s már leereszkedett a szép, holdfényes este, amikor nekiveselkedtem, hogy vízbe vessem az első csalihalat, amelyet szemüveg nélkül, szabad szemmel tűztem fel a horogra. Meglendítettem a botot, s gyanús érzésem támadt: túl nehéz a csali. És akkor a holdfényben megvillant a sneci mellé akadt pápaszem; az utolsó pillanatban fékeztem le a dobás lendületét, s mentettem meg a sors által kiszemeltet a hullámsírtól. Ezután fogtam egy angolnát, amely nagy zavart keltett a csónakban tekeregve. Megfékeztem, és fel akartam venni a szemüveget. Sehol sem volt. Hiába kutattam végig lámpával a csónakot. A horgászat befejeztével már-már visszaöntöttem a vödörből a túlélő kishalakat, amikor valami megcsillant a szélhajtó küszök között. Igen, ő volt. A halálraítélt. Kivettem, megtörölgettem. Amikor a parton beültem a kocsiba, hogy hazainduljak, nyúltam volna utána, mindhiába. Visszamentem a csónakhoz az elemlámpával, nem leltem szegényt.
A végzet, gondoltam.
Reggel napvilágnál újra átkutattam a csónakot. Ott volt a szemüveg egy csónakrögzítésre használt kőnehezék alatt, szép laposra nyomva. Egyik lencséje kifolyt, a szára nyílt törést szenvedett. Most kórházban van, illetve az optikusnál.
Hogy vesszőfutása véget ért-e, én nem tudom...