Kabátügy

Igazi kávéházi ember volt Aspirány úr. Legszívesebben éjjel-nappal ott ült volna az ablak melletti törzsasztalánál, csak hát a záróra… Néha elábrándozott arról, mi lenne, ha ki se kellene mozdulnia a patinás, tükrös, falikaros teremből. Legföljebb egy-egy órára tavasztól őszig, amikor a terasz is üzemel, akkor is csak azért, hogy elriadva a külvilágtól hanyatt-homlok visszameneküljön a (kávé)házába.
Elvakultságában meggyőződésévé vált, hogy otthoni ágyánál kényelmesebb a nagyterem plüsspamlagja (szemben a bejárattal), el-elképzelte, milyen komfortosan költhetné el reggelijét, ebédjét és vacsoráját a konyha sarkában lévő tálalóasztalon, ha pedig csak egy teára, kávéra vágyna, megihatná a pult mellett. Arról már nem is beszélve, hogy igazán szakavatott kezek tennék elé, amit szeme és szája megkíván.
Látható, az álmodozás nem állt távol hősünktől, ám két lábon járt ő a földön. Egy nagy bank osztályvezető-helyetteseként kereste meg a kávéházravalót, ez a pozíció pedig ugyebár igényel némi tudást és tapasztalatot. Ráadásul a dolgát nem végezte rosszul, alig akadt olyan mérlegzárás, hogy ne veregették volna meg elismerően a vállát, megdicsérvén azért, hogy ő az egyetlen az egész hivatalban, aki nem ül állandóan az íróasztalánál, hanem, úgymond, terepmunkára is telik az idejéből és a fáradságából.
Aspirány Vilmos ilyenkor szerényen elmosolyodott, mélyen meghajolva nyugtázta az elismerést, a hozzá igazán közel állók pedig nem értették, hogyan csinálja. Ők ugyanis tudták, hogy a barátjuknak fogalma sincs arról, mi az a terep (valljuk be, a munka lényegéről se írhatott volna nagydoktori értekezést). Sejthető, hogy a hivatali órák kilencvenkilenc százalékát (is) a kávéházban töltötte.
Volt egy jól bevált trükkje.
Reggel mindenkinél korábban érkezett be a bankba, a zakóját a széke támlájára terítette, majd azonnal lement a kávéházba, ingujjban. Ha valaki benézett a szobájába, őt ugyan nem találta, de a kabát láttán azt rögzíthette magában, hogy ,,itt a zakója, ő sem lehet messze…!”
Mindeközben Aspirány Vilmos a törzsasztalánál ült, és az élet lényegéről filozofálgatott váltakozó létszámú és összetételű hallgatósága előtt.
Nem tetszelgett a nagy gondolkodó szerepében, igaz, nem is tehette volna, hiszen elemzései végén mondandóját földhözragadt érveléssel zárta alkalomról alkalomra. Mutatóujját fölemelve, fejét fölvetve kiáltotta bele a világba: ,,A kávéház azért jó, mert az ember nincs otthon, és még sincs a szabad levegőn…!”
Már nem emlékezett rá, hol szedte magára e különleges bölcsességet (mi elárulhatjuk: Királyhegyi Pál úr jegyzi), de hogy a mondás jegyében rendezte be az életét, az faktum.
Gondolhatnánk, Aspirány Vilmosnak mindene, még a gatyája is ráment a szenvedélyére (a zakója az persze nem, lévén az irodájában), főként ha tudjuk, hogy fogyasztott ő mindent, amit csak kínált az étel- és az itallap, ám nem így volt.
Arra is talált megoldást, hogyan védje ki a fizetőpincér vissza-visszatérő zaklatásait. Amikor a főúr hozzálépett, és átnyújtotta a cehet, hátra se nézve maga mögé nyúlt, mint aki a zakóját keresi. Aztán ártatlan képpel tárta szét a kezét.
– Láthatja, Józsikám, nincs nálam kabát, épphogy csak leugrottam. Megtenné, hogy fölírja? Majd hazamenet rendezem a számlát.
A főúr bólintott, fölírta. Aspirány Vilmos pedig természetesen nem egyenlítette ki a tartozását. Időnként leadott egy-egy nagyobb összeget, úgymond, törlesztésre, de mindig volt annyi hátraléka, hogy úgy érezze, ő adja a bankot (foglalkozási ártalom!) a kávéházzal szemben.
Így teltek-múltak az évek, tavaszra nyár jött, őszre tél, aztán egyszer csak vége szakadt Aspirány Vilmos aranyéletének.
Egy novemberi ködös, nyálkás, amolyan semmire se jó délelőttön tolvaj surrant be a bankba. Bekopogott mindenhová, ám reményeiben csalatkoznia kellett, két emeletet is végigjárt, de egyetlenegy szobát sem talált üresen, mindenhol dolgukat végző hivatalnokok görnyedtek a munkájuk fölé. Aztán a harmadikon benyitott Aspirány Vilmoshoz, és megkönnyebbülten fölsóhajtott. Az ő fejében is megfordult, hogy csak kiugrott valahová, ám a szakmájával már csak hivatalból is együtt jár annyi kockázat, hogy mégis teljesítse a vállalását. Körülkémlelt, egy hirtelen mozdulattal a hóna alá csapta a gazdája életformáját uraló zakót, és csakhamar már a szomszéd utcában számolgatta elégedetten a benne talált tárca tartalmát.
Aspirány Vilmos csak este került elő. A zakója sohasem, ami mélyen megrázta. Olyannyira, hogy egyik napról a másikra felhagyott korábbi szokásaival. A zakóját egy percre le nem vette, ötpercenként megtapogatta benne a tárcáját, a kávéházat pedig messze elkerülte, rögeszméje lett, hogy a zsebesek tanyája.
A főúr, ha megpillantotta az utcán, néha megállította, valamiféle számlákról hablatyolt neki, aztán meglátva vérben forgó szemét, csak legyintett.
A sors tudja, mit akar.