Kortesek a kávéházban

Az 1901-es általános képviselő-választások Kőszeg politikai életét is felpezsdítették. Az egy évszázaddal ezelőtti események sodrából nem hiányozhatott a város energikus plébánosa sem, aki a hívek lelki gondozása mellett szakított időt helyi önsegélyező pinceegylet, könyvkereskedés, sétabotgyár és állatvédő szervezet megalapítására, takarékpénztár irányítására, nemkülönben, képviselőjelöltként, a korteskedésre is.

„– Hát a haza kutya? – fortyant föl Kopácsy Miklós –, azért semmit sem akarsz áldozni?
– Ellenkezőleg – felelte Bogláry csöndes mosolygással –, inkább minden munkámat annak áldozom. Hogy ötven kortes ezer embert az én pénzemen itasson, azt nem kívánja tőlem a haza. Majd ha tisztábbak lesznek a választások.
A politika rosszabb a jégesőnél. Ez ellen nem használt sem orvos, sem patika: pusztította a birtokost, ha megbukott a választáson, s talán még jobban pusztította, ha megválasztották.
– Nincs igazi demokratizmus a világon, azon kezdem. A ló lenézi a szamarat, a veréb nem szenvedi a kanárit, a zsidó legojozza a keresztényt, a pájesz meg ezt vadítja meg. Nem, barátom, demokratizmus nincs, csak demokrata van, de abból is csak egyetlenegy.
– Kicsoda?
– Hát a halál. Abban van annyi böcsület és tisztesség, hogy nem válogat az emberekben: sorra húzza ki a gyékényt alóluk, ahogy éppen a keze ügyébe kerülnek. Úr vagy szolga, király vagy koldus, egykutya neki. Szólítgatja:
– Gyere, drágám! …”
A fenti szavakat Kincs István plébános, korának népszerű írója adja szereplői szájába A szegénység vára című regénye lapjain. A szavak mögött meghúzódó irónia és mélységes keserűség nem véletlen, s Kincs több művében is megjelenik (pl.: Leánymamák fia), ha a képviselő-választás kerül terítékre. Az energikus Kincs, aki az 1900-as években nem szokatlan módon, papként aktív politikai szerepet vállalt városában, Kőszegen, 1901-ben – életében egyetlen alkalommal – képviselőjelöltként is feltűnt.
Az 1901. esztendő legfenyegetőbb jelensége a filoxérajárvány terjedése Magyarországon, mely betegség a következő években elhervasztotta a magyar mezőgazdaság egyik legvirágzóbb ágát, a bortermelést. (A kőszegiek zömével egyetemben a gazdálkodó plébánost is közelről érintette a vész.) A vármegye és Kőszeg szempontjból fontos ügy volt akkortájt az is, hogy a parlamentben megkezdődött a „lobbizás” a Kőszegen létesítendő bencés főgimnázium ügyében. Kincs mint felügyelőbizottsági tag a szándékot magáéval egyezőnek érezte, s a végsőkig támogatta. Az események felgyorsításának igénye azon okok közé sorolható, melyek a plébánost a képviselőjelöltség felé taszították.
Mint utólag kiderült, politikailag ugyanakkor igen szerencsétlen lépés volt, hogy Kincs plébánosi illetékei emelését kérte kegyurától, a várostól, s ezzel a közvéleményt meglehetősen megosztotta. Persze 1901 májusában még nem tudhatta, hogy ugyanezen év szeptemberében már képviselőjelölt lesz.
A jelölt személyét sokáig bizonytalanság övezte. A Néppárt másik „jelöltjelöltje” dr. Dreiszker József volt, a helyi Hidegvíz-gyógyintézet igazgatója és tulajdonosa. Dreiszker augusztusban visszalépett Kincs javára, így neki kellett kiállnia a Szabadelvű Pártot képviselő Szájbély Gyula ellen.
„A mozgósítás mindkét hadakozó félnél javában folyik, s az alkotmányos harcban erős mérkőzés várható” – számol be a Kőszeg és Vidéke című hetilap korabeli, 38. száma.
A „mozgósítás” alatt az éjszakába nyúló kávéházi gyűlések értendőek, ahol kávéházanként elkülönülnek a pártok tagjai, s próbálják számba venni a meg nem jelenteket, valamint hogy azok közül ki milyen pártállású, vagy ki az, aki még nem döntött, s kinek érdemes felkeresnie őt.
Az újság következő száma már a választás napján jelenik meg. A hírek rovata szerint Kincs a gyűlésen „kifejtett programja keretében korholt és ócsárolt”. Az egyébként pártatlanságát őrző lapban ez a rövidhír a választás napjára időzítve meglepő. Száz év távolából nem eldönthető, mennyit lendített ez a néhány sor Szájbély Gyula karrierjén.
A Kőszeg és Vidéke vezércikkben szólít mindenkit szavazásra, s érvei között több olyan található, ami ma is aktuálisnak, frissnek hat:
„Az ország, a kerület jövőjének egy újabb alapkövét, a kulturális haladás biztosításának egy újabb posztulátumát rakjuk le. Visszafelé ma már nem mehetünk. A haladás géniuszát nyomon kell követnünk, nehogy a visszaesés vagy a hátramaradás állami fejlődésünk elé gátat emeljen. A művelt Nyugat koncertjében mi is hangot akarunk adni. Pedig még nagyon sok van hátra abból, hogy oda emelkedjünk, ahol a nyugati művelt államok vannak.”
A nyilvános választás potenciális veszélyeiről fogalmat alkothatunk, ha számba vesszük a választásra kivezényelt katonákat: 150 lovas katona, 100 gyalogos katona, 10 csendőr.
Szerencsére a választások nyugodtan zajlottak a város főterén, mit a katonaság osztott ketté, elválasztva egymástól a két párt híveit.
„A szavazás a legnagyobb rendben folyt. Egyik pártnak sem lehet oka panaszra, egyik sem tehetett kifogást a választási eljárás ellen. A két küldöttség eljárása minden tekintetben törvényes volt, korrekt, és mindegyik párttal szemben egyaránt előzékeny, méltányos. Az elutasított szavazatok száma mindössze 31 volt, s az ok arra bizony igen kézzelfogható. A második küldöttség elnöke, dr. Stúr, a szavazók készületlenségét látva, sokszor percekig várt türelemmel a jelölt nevének kiejtésére, biztatva az illető kapkodó, erőlködő polgárt a bátor szólásra. A választási aktusba az ilyen jelenetek sokszor derült hangulatot öntöttek.”
A választáson Szájbély Gyula 1093 szavazatot kapott, a Kincsre leadott voksok száma alig marad el ettől: 1031.
A különbség csekélysége ellenére az esetet Kincs kudarcként, óriási bukásként élte meg, s örökre lemondott képviselői ambícióiról, de írásaiban évtizedekkel később is felismerhető az eset visszhangja.
A Kőszeg és Vidéke hasábjain még hetekig folyt a kölcsönös gyanúsítgatás, vádaskodás, ki kit vesztege(the)tett meg. De lassan elcsitultak a viharok, s más témák kerültek az érdeklődés középpontjába.
Az azonban, hogy Kincs István nem próbált többé jelöltként fellépni, nem jelenti, hogy a politikának teljesen hátat fordított. A „keresztény-gazdasági” programot szívén viselte haláláig, s ennek eredményeként a város 1910 és 1935 között „keresztény-párti” képviselőt mondhatott magáénak. (Hogy ebben mekkora volt az apát-plébános szerepe, arra elég pontos feleletet ad a választási csatározások során keletkezett sajtóanyag, mely rendszerint több támadást tartalmaz Kincs, mint az aktuális jelölt ellen.)
Kőszeg plébánosa azonban sokkal energikusabb volt annál, semhogy erejét lekösse a hívek lelki gondozása. Elképesztően „bőtermő” volt íróként is, ennek bizonyítására elég, ha felsoroljuk azokat a lapokat, melyek gyakran hozták novelláit: Magyar Szemle, Katolikus Szemle, Magyarország, Alkotmány, Jelenkor, Dunántúl, Tiszántúl, Élet, Dunántúli Néplap, Vasmegyei Közlöny, Vasmegyei Lapok, Szombathelyi Lapok, Vasvármegye, Szombathelyi Újság, Fejérmegyei Napló, Dunántúli Hírlap, Aradi Közlöny, Érsekújvár és Vidéke… stb. (Köteteinek száma is húsz fölött van.)
Más irányú ténykedéseinek felsorolása is megtöltene egy kisebb kötetet (ezért a teljesség igénye nélkül): Megalapította a Kőszegi Bortermelők Önsegélyező Pinceszövetkezetét, ennek keretei között megszervezte a kőszegi bor értékesítését, ezáltal növelte a borászat jövedelmezőségét. Alapító és választmányi tagja volt a Kőszegi Állatvédő Egyesületnek, mely chernelházi Chernel István irányítása alatt működött. Elnöke volt az egyik kőszegi takarékszövetkezetnek, s alapítója a Kőszegi Katolikus Hitelszövetkezetnek, mely sok helyi iparos felemelkedését tette lehetővé. Energia Rt. néven sétabotgyárat, Emericanum Rt. név alatt pedig könyvkiadót és könyvkereskedést alapított és igazgatott. Amerikában evangelizációs körutat tett (Bangha Bélával), ahonnan három szegény magyar fiút hozott, hogy azok a kőszegi bencés gimnáziumban tanulhassanak. Részt vett az eucharisztikus világkongresszus szervezésében. Az 1532-es ostrom emlékére épített hősök tornyát oly összeggel támogatta, hogy nélküle – rossz nyelvek szerint – még mindig az alapokat ásnák.
Nem lenne teljes azonban a Kincsről kialakított kép, ha legfőbb árnyoldalát nem említenénk, azt a túlzott, akadályt nem ismerő céltudatosságot, mely sok ellenséget szerzett neki, s gyakran akadályozta céljai elérését.
1942-ben halt meg. Vagyonát „Kőszeg szegényeire” hagyta (ezt aztán a „felszabadító„ Vörös Hadsereg magáévá tette 1945 áprilisában). Irodalmi munkásságát – érthető okok miatt – a kibontakozó szocialista kultúrpolitika nem favorizálta.
A szerző a Károlyi-palota Hamvas Intézetének munkatársa