MI A MAGYAR?

Éder ur, ki a tavaszon olly igérettel hagyá el városunkat, hogy e mostani télre számos s mivelt tagokból állandó társasággal jelenend meg – nem tudni, mi okból –, elmaradt. Hanem nehány társaival Ujfalusy ur jelent meg, s az óta hetenként kétszer-háromszor adnak darabokat, mellyeknek egyenkénti birálását elmellőzve nehány közönséges észre vételeket közöl Recensens. A mult téli társaság azon panaszkodék – mit a mostani is méltán tehet –, hogy hideg irántok a publicum, üresek a helyek, kevés a jövedelem. Mind ezek egy illy népes, tiszta magyar beszédű városnak keserű szemre-hányások lehetnének csak igy pusztán elmondva. Hanem okot keressünk, hogy az okozatról itélhessünk… Beállván… a tél, városba huzódik a művész-sereg, s egész nyáron hibásan betanult, pedig számtalanszor adott darabjaival zaklatja hallgatójit… Kivált városunknak jutott azon sors, hogy csaknem minden kezdő megfordul szinünkön, s nem gyakran olly szerepben, melly a művésznek is dolgot adna. Várhat-e, s valljon lélekismeretesen várható-e egy illy társaság pártfogást? Minek az a sok szerte létező director? Azt hiszi magáról mindenik, ha egy-két monologit is tud hadarászni sugója után – minek függene ő mástól; ő már művész, s director lehet; mintha abban állana az igazgatóság, hogy a pénz-tár kezeinél legyen, s hónaponként fizesse a többit! Távul azonban minden sértéstől, ezt csupán vissza rettentésül a rossz utról hozám fel. Mert a hizelkedés nem tanúságot, hanem kevélységet szül. Lássuk már most különösen Ujfalusy ur társaságát: Lángné, Rozália, Anikó, Erdélyi, Almásy, Láng, Rátz, Nagy, Varga, Ajtay, Károly. Darabjaik, mellyeket eddig adának, többnyire rosszul sültek el… Igaz, hogy bölcsen tesz, ki az uszni nem tudókat csekély viznek hajtja; kár, hogy olly esetben az ügyes uszók is csak gázolnak. Nem olly könnyű a szin-művészet, mint sokan álmodozzák. A durva hang, bemázolt kép, álszakáll még nem jelenti a vad lelkű gonoszt; a csevegő, kityergő és szüntelen kóta szerint le s fel ugráló hang még nem az inditásig jelesen játszó szerelmesnek hangja. Ki nehány ugrásival, rongyaival s össze vissza rángatott arcz-vonalaival akarja a comicus nevet megérdemleni, menjen az máshova, ne szinpadra…
Legközelebbi nov. 29-én Hinkót és Markittát adák. E darab, melly Budán is tetszéssel fogadtatott, itt is érdekes vala. Kár, hogy a tagok hiánya s tökélyetlen művészi voltok miatt jobb részét elhagyni kénytelenek valának… Csupán Ujfalusyné assz(ony) e társaság lelki rugója; ő csupán, ki minden darab menetelét egészen figyelemmel tartva, a helynek, hol áll, művészileg ad becset; tiszta, csinos öltözete, mindenkori szereptudása dicséretet s megelégedést nyernek. Többi egy se álmodja magát szinésznek… Miskolcz tudja, s akarja pártolni a szépet… Ajánlatunkat tehát – hogy hivjon két három jelesebb szinészt és szinésznét Ujfalusy ur is – sok hasznos tekintetekből elfogadhatná. Még azon közönséges észrevételt, hogy legalább külön hasznú darabok adásakor egy pár szál gyertyával többet lehetne gyujtani, minthogy világosság s rend mindennek kutfeje, elmondván, most itt áll meg Recensens.
Miskolcz, 1834. dec. 1-jén
(A magyar színikritika kezdetei, 1790–1837 című könyvből)