Német földrajztudós kirándulása Pest-Budán

Johann Georg Kohl (1808–1878), a brémai születésű német geográfus, beutazta Oroszországot, Angliát és Dániát, de bebarangolta az Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát is. 1840-ben járt nálunk, és útjáról azon frissiben könyvet is írt Hundert Tage auf Reisen in den österreichischen Staaten (Száznapos utazás az osztrák államokban) címmel.
Bécsből kerekedett föl, és Győrön, Pannonhalmán meg az erdős Bakonyon át kanyarodott Pest-Buda felé. Érdeklődve figyelte a romantikus bakonyi kanász- és betyáréletet, bár tartott is kicsit a „gyönge polgárokra” veszélyes útonállóktól.
Dicséri azután Pestet, a „szabályosan épült” várost. „A központból, a belső városrészből mindenfelé széles, egyenes főútvonalak vezetnek. Csupán a Terézváros mellékutcái okoznak nehézséget, mert nem kapcsolódnak a szomszédos utcákhoz. Ami Budát illeti, abban viszont semmi tervszerűség nincs. E városnak nincsen középpontja, és utcáiban sem fedezhető fel semmi rend. Ennek oka a kedvezőtlen talaj meg az utakat elzáró hegyek…” Neki legyen mondva.
A kettős város, melynek százezer lakosa van, és melyről a polgárok elmondják neki: szeretnék, ha előbb-utóbb Magyarország székesfővárosa lenne, egyúttal a kereskedelem központja is. A helyi vásár négy színhelye – mint írja – a Duna-parti kikötőrész, a zsidó negyed, a belvárosi piactér és a Hatvani utcai szabadpiac, melyet a köznyelv lópiacnak mond.
Ezután felsorolja, mi minden árut látott a különféle vásártereken és üzletekben, ahol a ménesek és a kondák mellett kintornások koldultak és cigányok muzsikáltak. „Ekkor hallottam életemben először cigányzenét, ahol a vásártér mellett egész nap folyt a táncmulatság… A cigányok az igazi magyar népzenészek, önálló kompozíciókkal lépnek fel, melyekben eredeti szellem érvényesül.” Azt állítja, hogy a magyarok nem muzikálisak. Több mint fél évszázaddal Kodály és Bartók színre lépése előtt persze nem csoda, hogy így gondolkozik. Igazi magyar parasztzenét aligha hallhatott akkor még a kevert nyelvű Pest-Budán.
Kohl látja a Lánchíd építkezését, és egész fejezetet szán ennek. „Kíváncsian nézegettem az angol, olasz, német, magyar és szlovák munkásokat, amint itt, a Duna közepén, mint a hangyák nyüzsögtek az állványzatokon… A hídépítők udvarán, ott, ahol az anyagokat raktározzák, több műhely is van: kovácsműhely, asztalosműhely stb.” Megjegyzi: az olasz munkásokat az építtetők többre becsülik, mint a németet meg a magyart, s azok fizetése emezekének a két és félszerese…
Ámulattal írja ugyanakkor, milyen szép és remek vendégfogadók találhatók városszerte: „Be kell vallanom, hogy az, amit e tekintetben az utóbbi húsz év alatt Pest produkált az idegenek részére, nem hasonlítható egyetlen német városhoz sem, mert e téren kétségtelenül valamennyit túlszárnyalja.” A budai fogadók szerinte jelentéktelenek, ám a pestiek annál fényesebbek és palotaszerűek. „A Tigris nevű legújabb pesti fogadó éttermének belső berendezése – írja – olyan pompás, hogy én Párizsban sem várhattam volna különbet.” Tudni kell, hogy ez az étterem valahol a mai Nádor utcában állt, melyet akkor még Szél utcaként ismertek a pestiek.
A német utazó, aki hol ámul, hol fanyalog országunk láttán, arról is beszámol, hogy a magyarok szellemi élete forrong. A reformnemzedék azon buzgólkodik, hogy megteremtse a sokoldalú, modern magyar nyelvet és a nemzeti szellemet. Nincs többé „koncert”, csak „hangverseny”. Nincsen „apothéka”, hanem helyette a „gyógyszertár” szót használják. És a magyar emberek többé nem „puncsot” isznak, hanem – „zagyvát”.