Jóllehet Afganisztánban önjelölt vezetőkből nincs hiány, valódi tekintéllyel rendelkező, a többség által elfogadott politikus közel s távol nem akad. Az utóbbi húsz esztendő háborúskodásában a szellemi és poltikai elit egy részét likvidálták – aki életben maradt, az többnyire külföldre menekült. Akárcsak Afganisztán egykori uralkodója, Muhammad Zahir sah, akinek neve mind gyakrabban merül fel, ha a tálibok utáni időszak politikai rendezéséről esik szó. Hívei szerint az 1973-ban trónjától megfosztott, római száműzetésben élő exkirály az egyetlen, aki egy többnemzetiségű koalíció szíve és lelke lehetne. Zahir sah negyven esztendei uralkodására mint „boldog békeidőkre” emlékezik a többség, és mellette szól az is, hogy nemzetiségére nézve pastu, akárcsak az afganisztáni népesség körülbelül negyven százaléka. Az egykori uralkodó azonban immáron 87 éves, így sokan kételkednek abban, vajon képes lesz-e újra kormányozni – még ha átmenetileg is?! Ezenkívül az exkirály közel harminc éve száműzetésben él, miközben felnőtt egy nemzedék, amely még haloványan sem emlékezik Zahir sah uralkodásának napjaira. Ennek a generációnak a tagjai leginkább a háborúskodás, az éhezés, a bizonytalanság korát ismerik, többségük az országhatárok mentén terebélyesedő menekülttáborokban tengeti napjait. Sokan közülük ott is születtek, nevelkedtek, és sokan még egyáltalán nem jártak Afganisztánban. Hogy ők elfogadnák-e vezetőjüknek a távoli országból érkező bácsit? Nem valószínű, hogy most ezen gondolkoznak…
Nem úgy az Északi Szövetség soraiban, ahol bizony számos jelentkező akadna az elnöki posztra. Ám a tálibok elleni harc önmagában nem legitimizálja a katonai szövetséget, és nem feledtetheti el az 1992 és 1996 közötti erőszakot. Nem csoda hát, hogy az Északi Szövetség négyéves regnálása után ujjongva fogadták a tálibok bevonulását, azt remélve, hogy végre a béke, a jólét és a stabilitás időszaka következik. A történet azonban – ma már tudjuk – másmilyen fordulatot vett. Mindezek ellenére számosan vannak az Északi Szövetség soraiból is, akik szívesen elfoglalnák az elnöki bársonyszéket. Ambiciózus jelöltekből tehát nincs hiány, mondhatni túlkínálat mutatkozik. A kérdés csak az, hogy a sokat látott és tapasztalt hadurak mennyire lesznek képesek az ezer sebből vérző Afganisztánt talpra állítani?! Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az Északi Szövetségben szép számmal vannak olyanok, akiknek elhibázott kormányzása nyitotta meg annak idején az utat a tálibok előtt. S vajon kit mely közeli vagy távoli hatalom támogat? Afganisztán jövendő vezetőjének kiválasztásában ugyanúgy szava lesz az Egyesült Államoknak, Pakisztánnak, Iránnak, Oroszországnak és Szaúd-Arábiának is…
A jelöltek sorának élére az egykori elnök, az Északi Szövetség névleges vezetője, Burhanuddin Rabbani kívánkozik. Ő az, aki 1992 és 1996 között az ország első embere volt, és akit az ENSZ a mai napig Afganisztán hivatalos vezetőjeként elismer. A tádzsik származású politikus iszlám mozgalmát, a Dzsamiat-i-Iszlamit elsősorban Moszkva és Teherán támogatja. A Dzsamiat-i-Iszlami korábbi vezetője, a már életében legendává vált Ahmed Sah Maszudot az Amerika-ellenes terrortámadások előtt két nappal gyilkolták meg. A karizmatikus hadvezérre pedig – akinek nagyságát hívei Napóleonéhoz hasonlítják – nyilván fontos szerep várt volna egy jövendő afganisztáni koalícióban.
Akárcsak Abdul Hak parancsnokra, akit – állítólagos kémkedése miatt – a napokban végeztek ki a tálibok. A pastu nemzetiségű Hak a szovjetek ellen harcolva szerzett hírnevet és elismerést magának, és ő lehetett volna az a kulcsfigura, aki összetartotta volna a koalíció egységét. Elemzők szerint a parancsnok halálával nagyban megkérdőjeleződött a tálibok megosztására irányuló akciók sikere.
Ha már az Északi Szövetségnél tartunk, említést érdemel Abdul Rasid Dosztum személye, aki Maszud halálával ismét a reflektorfénybe került. Az üzbég származású tábornok nem éppen megbízható szövetséges hírében áll: volt Nadzsibullah támasza és ellenlábasa is, az azonban bizonyos, hogy a tálibok iránt érzett ellenszenvében kételkedni nem lehet. Nem csoda hát, ha az amerikaiak mellette tették le a voksukat. A Der Spiegelnek adott interjújában egyébként Dosztum – akinek a neve üzbégül, illetve törökül annyit tesz: barátom – azt sem tartotta kizártnak, hogy egy majdani koalícióban ő maga lássa el a védelmi miniszteri posztot.
S ott van persze a meglehetősen vitatott személyiség, Gulbuddin Hekmatjar, akinek vezetésével a Hezb-e Iszlami párt katonái a megszállás alatt több szovjet katonát öltek meg, mint bármely más mudzsahedin csoport harcosai. Legalábbis bizonyos források szerint. E források azonban azt is megjegyzik, hogy a hősi tett mellett Hekmatjar emberei több ezret gyilkoltak meg saját honfitársaik közül. A tálibok hatalomra kerülésével a brutalitásáról elhíresült Hekmatjar menekülni kényszerült, öt esztendeje a szomszédos Irán „vendégszeretetét” élvezi. Teherán egyébként a minap arról biztosította az Északi Szövetséget, hogy nem teszik lehetővé Hekmatjarnak a hazatérést. Akadnak, akik azt sem tartják kizártnak, hogy Hekmatjar újra felvette a kapcsolatot a tálibokkal. Mindenesetre ő maga egy interjúban leszögezte: a tálib vezetéssel való rokonszenve meglehetősen korlátozott. A hadúr azonban hozzátette azt is, hogy azok, akik meghajolnak az amerikaiak előtt, és részt vállalnak egy bábkormányban – árulók. Hekmatjar máskülönben biztosra veszi, hogy pártja győztesen kerülne ki egy esetleges választásból, mivel – teszi hozzá – a Hezb-e Iszlami az egyedüli csoportosulás, amely nem etnikai, hanem politikai-iszlám alapon szerveződött.
Az elnöki posztra pályázók sokszínűségéhez tehát kétség sem fér. Az ellenzék egységét azonban a belső viszályok teljesen szétszabdalták. A politikai rendezésre irányuló csodareceptek kiagyalására azonban égetően szükség van, a harcok befejeztével ugyanis – bármikor legyen is az – a mostani ellenzéknek és külföldi szövetségeseiknek kész forgatókönyvvel kell előállniuk. Ha nem így lesz, akkor könnyen úgy járhatnak, mint alig néhány éve, amikor a szovjetek kivonulása és Nadzsibullah Moszkva-barát kormányának megdöntése után hatalmi vákuum keletkezett. Akkor az Egyesült Államok, amely eladdig dollármilliókat nem sajnálva támogatta a szovjetellenes erőket, egész egyszerűen „levette a kezét” Afganisztánról. Az Északi Szövetség persze reméli, hogy miután elűzték a tálibokat, az amerikaiak kivonulnak a térségből. A jelenlegi afganisztáni szövetségesek elég határozottan az amerikaiak és az oroszok tudomására hozták, hogy az országra kívülről kényszerített kormánynak nincs jövője, s még egy bábkormányt Afganisztánban nem tűrnek. Mindezek ellenére biztosra vehetjük, hogy a szövetségeseknek azért lesz egy-két szavuk ahhoz, ki is vezesse az országot a jövőben. Abban szinte mindenki feltétel nélkül egyetért, hogy Afganisztánnak széles alapokon nyugvó, sok nemzetiséget felölelő kormányra van szüksége. Vannak, akik azt sem tartják kizártnak, hogy a „mérsékelt tálibok” is részt vegyenek az ország majdani irányításában. Oroszországnak, Indiának és Iránnak azonban ez a szemlélet elfogadhatatlan. Egy olyan kormányt azonban, amely kirekeszti a pastukat, Pakisztán nem tűrhet el. Musarraf elnök egy ilyen megoldásra nyilván nem adná áldását, ezzel ugyanis saját politikai halálos ítéletét írná alá.
Afganisztán jövendő kormányának kialakításában tehát nem csupán a sokszínű afganisztáni népek vágyait, álmait, ambícióit kell figyelembe venni, de a tálib hatalmat megdönteni igyekvő külhoni szövetségesekét is. Ez azonban még messze van. Addigra egészen bizonyosan az a tizenöt esztendős afganisztáni hadúr is érett férfi lesz, aki apja örökébe lépve most háromszáz katonát vezényel a tálibok ellen, s arról ábrándozik, hogy egy szép napon ő ül majd az afgán elnöki székben.
energiabiztonság
Ukrajna energiabiztonságával törődik Brüsszel, Magyarországéval nem
