Rabbani kereszttűzben

Még nem is beszélhetünk igazi győzelemről, hiszen Kandahárban bejelentette a tálib hadvezetés, hogy a végsőkig fognak harcolni, ám Burhanuddin Rabbani máris ellenségeket szerzett magának. Az emigrációból visszatért elnök utasította a brit csapatokat, hogy 15 katona kivételével hagyják el Afganisztánt. Rabbani ellentmondást nem tűrve jelentette ki, hogy nem akar idegen beleszólást az ország belügyeibe.

Az elnök üzenetét megértették Moszkvában, Londonban és Washingtonban is, bár sem Oroszország, sem az Egyesült Államok nem szándékozik csapatokat állomásoztatni az országban. A klánfőnökök egyetértenek az amerikai szőnyegbombázások szükségességében, ám abban is, hogy nem tűrnének meg egy külföldi intervenciót még akkor sem, ha ez a békét szolgálná.
Rabbani azzal, hogy államfőként ünnepelteti magát, a pastu klánoknál sem szerzett érdemeket, hiszen őt mindenki az Északi Szövetség elnökeként tartja számon. Egy elsietett kormányalakítás soha nem látott polgárháborúba sodorná az állig felfegyverzett népcsoportokat. Ha még mindig érvényesnek tekintjük az 1992-es „mudzsahedin koalíciót”, amely államvezetési rotációra alapult, akkor a tádzsik vezetőnek már 1994-ben fel kellett volna állnia az elnöki székből és átadni azt egy pastunak.
Az atomhatalom Pakisztán egyértelműen egy pastu vezetést favorizálna, hiszen ez biztosíthatná saját stabilitását a térségben, mivel a pastuk Pakisztánban is többségben vannak. Ha az érdekszférákat vizsgáljuk, természetes, hogy Oroszország a tádzsikokat támogatja, figyelembe véve Tádzsikisztánhoz fűződő történelmi viszonyát, valamint Iránnal való kapcsolatát.
Az üzbég Dosztum, aki az amerikai bombázások sikerét a saját érdemeinek igyekszik beállítani, szintén hatalomra tör. Már kiszivárogtatta, hogy ha nem kap helyet a kormányban, akkor az általa ellenőrzött északi területet hozzácsatolja Üzbegisztánhoz. Moszkva természetesen csöppet sem örülne Üzbegisztán túlzott megerősödésének.
A nyugati katonai szakértők óvatosságra intenek, hiszen a szőnyegbombázások nem tarthatnak a végtelenségig. Amennyiben a megmaradó tálib csapatok elvonulnak a hegyekbe, és berendezkednek egy gerillaháborúra, a légicsapások semmit nem érnek. A szovjet csapatoknak is sikerült napok alatt elfoglalniuk Afganisztánt, ám a sokéves partizán hadviselés következtében vesztesként távoztak. Ez most is bekövetkezhet, évekkel elhúzva a háborút. Kunduzban, az utolsó észak-afganisztáni tálib fellegvárban az iszlámisták a lakosságot használják túszként. Senkit nem engednek ki a városból, ezzel csökkentik a bombázások esélyét. Mind Kunduzban, mind Kandahárban folynak az erőszakos sorozások, aki nem akar a tálibok mellett harcolni, vagy dezertálni próbál, kivégzik. Az arabokból, csecsenekből és pakisztániakból álló osztagok a végsőkig fognak harcolni, hiszen tudják, nekik nem kegyelmeznek az Északi Szövetség katonái. Félő tehát, hogy a békés képek a kabuli bazárból csak tiszavirág-életűek lesznek.
A szerző terrorizmus-szakértő