Nem orosz alattvalókat az 1760–70-es években küldtek tömegesen a tágabb értelemben vett Szibériába. Ezek a száműzöttek lengyelek voltak: a lengyel–litván állam felosztását előkészítő II. Katalin cárnő politikai befolyása ellen tiltakozó 1767-es radomi, majd az orosz katonai jelenlét miatt fegyvert fogó 1768–72-es bari konföderáció tagjai.
A bécsi kongresszuson létrehozott Lengyel Királyságnak az 1815-ös alkotmány biztosította, hogy polgárai a rájuk kiszabott büntetést – politikai vétségért is – a szülőhazájukban tölthessék le. Az 1825-ös dekabrista összeesküvésben részt vett lengyeleket, ha a királyság területén születtek, I. Miklós cár nem tudta elítéltetni a szejm bíróságával, az orosz tartományokban születettek közül viszont többekre szibériai száműzetés várt. Az 1831-es lengyel szabadságharc leverésével I. Miklós cár megszüntette a Bécsben elvileg megerősített lengyel alkotmányt. Ez az Oroszország társállamának tekintett Lengyel Királyság végét jelentette. A helytartó Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy, Jereván grófja, Varsó hercege lett. 1833-ban Józef Zaliwski ezredes partizánakciójának megtorlásaként ő vezette be a Lengyel Királyság területén az 1917-es forradalomig tartó rendkívüli állapotot. Ennek értelmében „államellenes” ügyekben katonai bíróság ítélkezett.
A XIX. század egyik legnagyobb és leghányatottabb sorsú lengyel történetírója, Agaton Giller 1849 tavaszán, tizennyolc évesen – az orosz cár alattvalójaként és a már csak nevében létező Lengyel Királyság lakójaként – Poroszországon át Magyarországra próbált szökni, hogy beálljon a honvédsereg oldalán harcoló lengyel légióba. A porosz hatóságok májusban letartóztatták, s a személyazonosságát igazoló papírok híján kilenc hónapra a ratibori börtönbe zárták. Szabadulása után álnéven előbb a porosz királysághoz tartozó Poznani Nagyhercegségben, majd a Habsburg-jogar alatt álló Galíciában élt. 1853-ban az osztrák hatóságok letartóztatták, s átadták a cári rendőrségnek. Varsóban, miután kiderült róla, hogy 1849-ben „azért emigrált, mert Magyarországra akart jutni, emellett Lengyelország felszabadítását célzó propagandát folytatott, és politikai tartalmú cikkeket írt”, 1853 végén „távoli helyőrségben letöltendő” katonai szolgálatra ítélték.
Giller 1854 májusában indult el Irkutszkba, ahová tizenhat és fél hónapig tartó út után érkezett meg. Innen rögtön a Bajkálontúlra küldték, s csak 1855 szeptemberében kezdte meg szolgálatát közlegényként a Silkában állomásozó 14. szibériai sorgyalogzászlóaljban. Ítélete nem kötötte egy helyhez, sokat utazott. Több ízben eljutott Csitába és a nyercsinszki „nagy táborba”, ahol találkozott az ott élő lengyelekkel. Végigjárta a lengyel temetőket is, és feljegyezte számkivetésben elhunyt honfitársai nevét. Magyarok jelenlétére utaló emlékekre, beleértve sírokat is, sehol sem bukkant. Nyilván nem kerülték volna el a figyelmét, mivel tudunk róla, hogy élete végéig érdeklődött 1848–49 magyar eseményei, hősei és lengyel vonatkozásai iránt. 1869-ben például hosszú levélben válaszolt Zygmunt Milkowskinak, a lengyel légió 3. zászlóalja időközben (Tomasz Teodor Jezként) neves íróvá lett főhadnagyának azon kérdésére, hogy a lengyel honvédek és légiósok közül kiket ítéltek halálra Magyarországon játszott szerepük miatt.
II. Sándor cár 1856-os amnesztiája következtében Giller 1857 végén kiléphetett a hadseregből, de nem térhetett haza, hanem kijelölt szibériai kényszerlakhelyen kellett polgári állást vállalnia. Szerencsés körülményeknek köszönhetően Irkutszkban lett könyvtáros. Szabad idejét a száműzött honfitársait érintő dokumentumok összegyűjtésének és feldolgozásának szentelte. Ő volt tehát az első tudományos kutatója a szibériai lengyel számkivetettek sorsának, annak a témakörnek, amellyel ma is kiemelt helyen foglalkozik a lengyel történettudomány. II. Sándor cár uralkodásának kezdeti viszonyaira jellemző, hogy Giller első kutatási eredményeit még 1860 áprilisáig tartó irkutszki száműzetése idején közzétehette a varsói Biblioteka Warszawska című folyóiratban. Ő volt az, aki a szibériai száműzöttek névsorát – 1860-at tekintve időhatárnak – először állította össze és publikálta.
Giller több mint kétszáz, Szibériába került 1831-es lengyel felkelő nevét gyűjtötte össze. Közülük csak néhányat ítéltek nehéz munkára. I. Miklós idejében a politikai okok miatt száműzött lengyelek többségükben az értelmiség körébe tartoztak. A nehéz munkára ítéltek gyakorlatilag irodákban múlatták idejüket, vagy magánalkalmazásba kerültek, mivel szellemi felkészültségükre szükség volt. Mintha eleve tudták volna, hogy tevékenységükkel Szibéria civilizálódását szolgálják, így rájuk bízták, mit csinálnak. A kitartóbbak, a vállalkozó szelleműek a környezet adta lehetőséggel nemcsak éltek, hanem meg is teremtették azt: közülük számosan Szibériában alapozták meg későbbi gazdagságukat. A kiváló lengyel író, Igor Newerly élete utolsó művéből, Az égszínkék álom dombja (Wzgórze blekitnego snu) című „szibériai” regényéből is kiolvasható, hogy „a cárok katorgája” alapvetően különbözött Sztálin gulágjaitól. Hőseinek sorsát levéltári dokumentumok alapján dolgozta fel. Az orosz bürokrácia minden szibériai száműzöttet számon tartott, hiszen nem kis pénzébe kerültek az államkincstárnak. A rájuk fordított összegeket mindenütt könyvelni kellett.
Rufin Piotrowski, akit 1844-ben meghatározatlan ideig tartó szibériai kényszermunkára ítéltek, de 1845 végén megszökött, és kalandjairól – Szibériai emlékiratok (Pamietniki z pobytu na Syberii) – sikerkönyvet adott ki, leírja, hogy a Tara menti Jekatyerinburgban szeszfőzdében dolgozott, és jó sora volt. Tekintettel csenevész alkatára, nem dolgoztatták, megengedték, hogy saját szálláshelyet béreljen. Hozzáteszi, hogy jobban bántak vele, mint némely volhíniai, podóliai vagy ukrajnai földesúr a jobbágyával. A veszedelmes politikai bűnösként számon tartott Piotr Wysocki például kényszermunkára ítéltként jól prosperáló szappanfőzdét vezetett.
Piotrowski ír a nyercsinszki bányákról, az ott raboskodó köztörvényesekről, s hangsúlyozza, hogy az ő sorsuk viszont szánalomra méltó. Szibéria kulcsszóként a talicskához láncolt, élőhalott ólombányász, a leborotvált fejű rab képét hívta elő az európai köztudatban. Ez a kép élt a reformkor Magyarországán is. A XIX. században Szibériát a róla szóló emlékiratok, képek, metszetek pokolként festették le. A második világháborút követően a szovjet lágereket túlélt magyar elhurcoltak a XIX. század első fele óta Magyarországon általánosan élő Szibéria-képet hitelesítették.
Miután a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió 1939 őszén felosztotta egymás között Lengyelországot, 1941 júniusáig lengyel állampolgárok százezreit hurcolták szibériai lágerekbe, majd 1944 után a Honi Hadsereg katonáinak ezrei kerültek oda. Ennek következtében Szibéria napjainkban is a lengyel érdeklődés és köztudat része.
Wiktoria Sliwowska, a szibériai lengyelek történetének egyik legfelkészültebb mai kutatója – saját adalékait ötvözve a korábbi eredményekkel – 1998-ban kiadta Lengyel számkivetettek az Orosz Birodalomban a XIX. század első felében (Zeslancy polscy w Imperium Rosysjkim w pierwszej polowie XIX wieku. Warszawa, Wydawnictwo DiG) című életrajzi lexikonát. A lexikon 3500 nevet említ, 2500 személy életrajzi jegyzetét tartalmazza, köztük olyan lengyelekét is, akik orosz alattvalókként vettek részt az 1848–49-es magyar szabadságharcban. Ilyen volt Henryk Ludwik Rembowski, Antoni Agaton Hilary Marcinkiewicz, Henryk Miller, Rufin Piotrowski, Józef Olszewski, Antoni Suffczynski, Konstanty Szaniawski…
A felsoroltak élén magát Rufin Piotrowskit említhetjük, aki állítása szerint már 1843-ban, amikor Franciaországból a Habsburg Birodalmon át Oroszországba tartott, találkozott Kossuthtal, s 1849-ben Bem erdélyi lengyel légiójában szolgált. Henryk Ludwik Rembowski őrnagyként 1849 telén lengyel dandárt szervezett Munkácson. Sliwowska nem említi azt, amit mi tudunk, hogy fegyelmezetlensége miatt felmentették állásából, de helyi pártfogói révén a szabadságharc leveréséig Bereg vármegyében működött. Magyarországi tevékenysége miatt 1854. december 14/26-án nyolcévi nehéz szibériai munkára ítélték. Az ítéletet egy évvel később négy évre mérsékelték.
Konstanty Szaniawski a lublini vajdaságból származott, harmincévesen szökött Magyarországra. 1848. november elején belépett a Pesten szerveződő lengyel zászlóalj első vagy második századába. Ennek tagjaként részt vett Arad vára ostromzárában, majd a tavaszi hadjáratban. 1849 májusában kinevezték a Miskolcon szerveződő 3. lengyel zászlóalj hadnagyának. 1851 novemberében Paszkevics tábornagy – amiatt, mert „idegenbe szökött, és a lázadó magyar seregben szolgálatot vállalva hadnagy lett” – jóváhagyta a hadbíróság azon ítéletét, amely négyévi nehéz szibériai gyári munkára ítélte. Egy ideig ő is a tobolszki kormányzóság jekatyerinburgi szeszfőzdéjében dolgozott, majd 1856-ban, II. Sándor cár trónra lépése alkalmából amnesztiában részesült, s hazatérhetett a családjához Varsóba, ahol vasútépítési hivatalnok lett. A rendőrségi felügyeletet kijátszva együttműködött a lengyel területeken felkelést előkészítő földalatti Nemzeti Központi Bizottsággal. Az 1863. január 22-én kirobbant szabadságharcban esett el Czyzewnél.
Antoni Suffczynskit, aki 1823 körül született a lublini vajdaságban, szintén azért ítélte a hadbíróság 500 korbácsütésre és kétévi szibériai munkára 1853 júniusában, mert részt vett a magyar szabadságharcban. 1855-ben letelepedhetett a tomszki kormányzóságban fekvő Jemjerjonovkában, ahonnan később Tomszkba költözött. 1863-ban tért vissza szülőföldjére.
Józef Olszewski 1818-ban született a Lengyel Királyság lublini vajdaságában. 1848 tavaszán Galíciába, novemberében Magyarországra szökött, ahol beállt Józef Wysocki őrnagy Pesten szerveződő lengyel zászlóaljába. 1849 januárjában ennek harmadik századával a felső-tiszai fronton harcolt. Március első felében a század Törökszentmiklósnál csatlakozott az anyazászlóaljhoz. Olszewski szakaszvezetőként küzdötte végig a tavaszi, majd a nyári hadjáratot. A temesvári vereség után a légióval együtt a törökországi Sumlába került, s onnan 1851 márciusában Angliába. A Lengyel Demokrata Társaság emisszáriusaként kivette részét a nyugat-európai lengyel emigráció tevékenységéből. 1854-ben Angliában megismerkedett Herzennel, s vállalta, hogy felhívásait, kiadványait Oroszországba csempészi. Útközben Hamburgban besúgták, letartóztatták s átadták a cári hatóságoknak. 1856 novemberében szibériai száműzetésre ítélték – kivonván őt II. Sándor cár amnesztiájának hatálya alól, amelyet a krími háborúban győztes hatalmak nyomására hirdetett meg a lengyelek számára.
Antoni Marcinkiewicz saját vallomását szembesíthetjük a róla készített címszó adalékaival. 1891. január 21-én a magyarországi és erdélyi lengyel légiósok fényképalbuma számára átadott portréfotó hátoldalán sorolja fel egyes szám harmadik személyben élete fontosabb eseményeit, legrészletesebben a magyarországiakat: „A tarcali csatában tanúsított helytállásáért hadnaggyá léptették elő. Klapka, Dembinszky és Bem tábornokok főparancsnoksága alatt harcolt. Előbb a Bulharyn tábornok [ezredes – K. I.] és Idzikowski őrnagy parancsnoksága alatt álló ötödik században, amelynek Wieruski százados volt a parancsnoka, majd Tchorznicki tábornok [alezredes – K. I.], Wolynski őrnagy és Wagner kapitány lovasságában, ahol főhadnaggyá avanzsált. Részt vett a… gyöngyösi, kápolnai, mezőkövesdi, négy napon át tartó döntő csatában és más ütközetekben (a helységekre nem emlékszik). Erdélyben Gyulafehérvárnál, Kolozsvárnál és más helységeknél szolgált, végül Kazinczy tábornok [ezredes – K. I.] alatt Zsibónál a 4. dzsidásezredben. A magyar–moldvai határon elfogták, és a krakkói várbörtönbe zárták, majd átadták az orosz kormánynak. Radomban és a varsói citadellában 11 hónapig, a kijevi erődben 18 hónapig, összesen három évig tartották fogva. 1852. július 25-én életfogytig tartó, 18 fontos vasban töltendő szibériai kényszermunkára ítélték…”
Az elkövetkező 15 év eseményeit ezúttal Marcinkiewicz sűríti egyetlen mondatba: „Másfél évi kényszermunka és tizenhárom és fél évig tartó szibériai kényszerlakhely után 1868-ban amnesztia révén tért vissza hazájába [Galíciába – K. I.], ahonnan emigrált…” Marcinkiewiczet a tobolszki kormányzóság tomilovi járásában telepítették le. 1855-ben Jalutorovszkban lakott, s 57 ezüstrubel állami támogatásban részesült. Szibériában megnősült, házasságából két gyermek született. Az ekkoriban kelt rendőrségi jelentés szerint „életvitele kifogástalan”. Az orosz hatóságok, mint Sliwowska adalékaiból kiderül, a száműzött minden lépéséről tudtak s dokumentálták őket. Vagyis, amint a 830 oldalas, nagyalakú életrajzi lexikon minden címszava bizonyítja, a XIX. század jelzett időszakában Szibériában nehezen lehetett nyomtalanul eltűnni… Még egy Petrovicsnak is.
Sebastian Kurz: Orbán Viktornak 2015-ben igaza volt
