A gulag összeköt

Azt mondják, a sors kiszámíthatatlan, de azt is, hogy a sorsunk meg van írva. Mindenesetre ennek a hat embernek az életét jó ötven évvel ezelőtt a gulag, a szovjet rabság kötötte össze. Keszthelyen, a Festetics-kastély közelében, Balogh Lajos és felesége kertes házában találkoztunk. Nem ritka az ilyen összejövetel, hiszen a három család rokonságban van egymással. A beszélgetésre Bende Tivadar és Vidi József is feleségével együtt érkezett. A három férfi ma túl jár a hetvenen, akkor, 1944–45-ben mint leventék még alig érték el a tizennyolc évet. Hol a nyilasok, hol a németek szedték őket össze, aztán irány a front, később a szovjetek mutatták az utat Szibéria felé. A leventéket a német megszállás idején beléptették az antibolsevista csoportba. Ahogyan húzódott a front a Balaton mellé, a németek felderítőként használták őket, nem törődve azzal, hogy a tűzharcban sok fiatal odaveszett.
Balogh Lajos leventét, bőrkereskedő-segédet 1945. január 7-én Balatonmária térségében fogták el az orosz katonák.
– Mint kémet ítélt el a szovjet hadsereg katonai törvényszéke Dombóváron 1945. február 24-én. Húszévi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztést kaptam – mondja keserűen Balogh Lajos. – Bevagoníroztak több tízezer társammal együtt, és hosszú, keserves utazás után Szibériába vittek. Marinszk, Tajset és Bratszk lágereiben töltöttem a büntetésemet.
– Az egyik lábát is ott vesztette el? – kérdezem vendéglátónkat.
– Marinszkban egész nap tőzeget gyűjtöttünk – dől hátra a fotelben Balogh Lajos. – Ebéd után újra sorakozót vezényeltek, amikor egyszer csak valami robbant alattam. Azt hittem, aknára léptem, de nem az történt, az egyik őr a toronyból meglőtte a jobb lábamat. Összerogytam. Csak hat órával később látták el a sérülésemet, de mivel szakszerűtlen volt az elsősegély, így combban csonkoltak. A legközelebbi sebészeti kórház háromszáz kilométerre volt.
– Miért lőtték meg?
– Azért, mert állítólag a tiltott zónát érintettem. Nem volt igaz, mert bőven belül voltam a tiltott területen, azonkívül háttal álltam a kijáratnak. Hová szökhettem volna? Több ezer kilométeren át a tajgán, a mocsáron? Egyébként részeg volt az őr, én pedig a fél lábamat elvesztettem. Ez 1946 júniusában történt.
– Nem került szóba, hogy hazaengedik?
– Szó sem lehetett róla. Olyan oroszokkal raboskodtam, akik végigharcolták a háborút, elvesztették a lábukat, karjukat, de pofáztak, és ezért mint politikaiakat elítélték őket. Nem számított, ha valaki nyomorék volt. Nekem is találtak munkát. Krumplit pucoltam.
Bende Tivadar 1945-ben, tizenhét évesen esett szovjet hadifogságba mint levente. 1946-ban hazaengedték, de nem sokkal később a szovjet elhárítás újból letartóztatta szülővárosában, Keszthelyen, egy magyar kommunista feljelentése alapján. Nyolc évre ítélték. Kemerovo, Sodrova, Tajset és Bratszk lágereiben raboskodott.
– Mongóliához közel, az őserdőbe vittek mint politikait – szólal meg Bende Tivadar. – Megszökni nem lehetett, mert egyetlen út volt, a folyó. Pékségben dolgoztam, kazánfűtő voltam, de aztán kitettek az őserdőbe fát fűrészelni, ahol mindenféle betegségeket kaptam, csontsoványan kerültem vissza egy másik javítólágerbe. Egy magyar orvos, szintén rab, mentette meg az életemet.
Vidi Józsefet, keszthelyi leventét, fodrászsegédet a németek vitték magukkal Nürnberg mellé, még SS-egyenruhát is aggattak rá, de fegyvert nem adtak hozzá. Az amerikaiak fogságába esett. Onnan elengedték, de a szovjet katonai elhárítástól már nem. Keszthelyen 1946. december 16-án tartóztatták le. Tíz évet kapott.
– Előtte nyolc hónapig bujkáltam Keszthelyen, rokonoknál, ismerősöknél, amíg kézre nem kerültem – emlékezik vissza Vidi József. – A mordoviai Potyma lágereiben töltöttem a büntetésemet. Az Urálban egy-két kilométer távolságra egymástól harmincöt hasonló munkatábor sorakozott, ahol több ezer magyart dolgoztattak. Először fodrászként használtak, de amikor kiderült, hogy magyar vagyok, azonnal betettek egy építőbrigádba.
Sztálin halála 1953. március 5-én meghozta a sok százezer idegen állampolgárnak a várva várt szabadulást. A magyar politikai elítéltek nagy részét is hazaengedték. Rákosi kommunista rendszere, az ÁVH nem szívesen fogadta őket. Megbízhatatlannak tartották azt a több tízezer politikai elítéltet, akiket ártatlanul hurcoltak el Magyarországról. Akkor is ők mondták meg, hogy ki a jó magyar és ki nem. Évtizedekig megfigyelés alatt tartották őket. A három keszthelyi fiatalembert is elengedték a lágerekből, és hosszú évek után ismét találkoztak az ukrajnai Lembergben, a gyűjtőtáborban. Akkor még nem tudták, hogy húgaik révén rokonságba kerülnek.
A kis családi házban ismét elevenné válik a keserű múlt. Az asszonyok férjeik mellett ülve csendesen hallgatják a férfiak visszaemlékezését. Közben hozzák a kávét, töltik a poharakba a jó illatú, saját termésű Balaton-felvidéki fehérbort. Bende Tivadarné Vidi Mária töri meg a csendet.
– Persze kérdezhetné, hogy mi hogyan kerültünk így össze – tette fel a kérdést magának Vidi Mária. – Minden összejátszott, hiszen mi hárman nők is keszthelyiek vagyunk. Nem tudtunk semmit. Azt a hírt kaptuk, hogy a bátyám meghalt, akkor tizenegy éves voltam. A magyar hatóságok semmiről nem beszéltek. 1953. október vége felé egy reggel valaki megrázta a kaput. Anya fogta a kulcsot, kiment a kapuhoz és mondta: „Kit tetszik keresni?” „Anyám, hát nem ismer meg?” – kérdezte a csontig lesoványodott, borostás bátyám. Anyám egy hatalmasat sikított, egy hétig alig tudott utána beszélni. Én meg mezítláb, hálóingben kiugrottam az ablakon az ölébe, és csak sírtam örömömben. Azt mondogattam neki: megszöktél, megint megszöktél? Elvisznek, Istenem, mi lesz velünk! Erre azt mondta: ne sírjál, ne sírjál, nem szöktem meg, hazaengedtek. Végleg hazaengedtek! Érkezésük másnapján lementem a postára – folytatja az emlékezést az asszony. – A későbbi férjem, Bende Tivadar és Vidi József, a bátyám beszélgettek a Fő utcán, amikor megláttam őket. Odamentem hozzájuk. Ekkor bemutatott engem Tivadarnak. Később tudtam meg, hogy nagyon megtetszettem neki, így kerültünk össze.
Az asztalon már ott vannak a szendvicsek, de senki nem akar enni. Egymás szavát figyelik, mivel ezekről a történetekről hosszú idő óta nem beszéltek. Vidi Józsefné Balogh Erzsébet tizenkét évvel fiatalabb a férjénél.
– Barátnőimmel gyakran elsétáltunk a fodrászüzlet előtt, és Józsi mindig kint állt olyankor fehér köpenyben az utcán. Többször összenéztünk, később így szövődött a kapcsolatunk, és házasság lett belőle – emlékezik Erzsébet asszony. – A férjem és volt rabtársa, Balogh Lajos szíjüzlete egymás mellett volt. Ők mindennap beszélgettek.
– Nekem Erzsi a testvérem – vág közbe a harmadik asszony, Balogh Mária, Balogh Lajos felesége. – Úgy ismertem meg Lajost, hogy a nagybátyám egyik nap azzal fogadott a szabóságban, képzeld, hazajött a Lajos, egy lába hiányzik! Kilenc évig semmit nem tudtak róla, azt hitték, meghalt.
– Hogyan lett ebből szerelem?
– Lajosnak csak az a ruhája volt, amiben hazajött. Édesapja beállított a szabóságba, ahol dolgoztam, hogy rendeljen öltönyt és kabátot. Addig járt ruhát próbálni a Lajos, amíg nekem is szimpatikus lett – válaszol Balogh Mária. – Sokan megkérdezték később tőlem, hogy miként tudtam elfogadni így, falábbal őt. Nekem így tetszett meg, így szerettem meg, mondtam, és többet nem kérdeztek.
Egész nap mesélnének, kifogyhatatlanok a szóból. Elmondják, hogy a férfiakat elsősorban a közös sors, az orosz fogság kegyetlen emléke és a rokonság kötötte össze. A keszthelyi elhurcoltak közül csak kevesen kerültek haza. Akik viszont hazajöttek, azokat a rendőrség folyamatosan figyelte. Ez egészen a hetvenes évekig tartott. Vidi József és Bende Tivadar szerint a városban még most is él az az ÁVH-s tiszt, aki be akarta őket szervezni, aki havonta kihallgatta őket. De nem járt sikerrel. Balogh Lajos az egyik rendőrnek meg is mondta: „Kilenc évet raboskodtam, a lábamat is otthagytam. Mit akarnak még?” Bende Tivadar felesége hozzáteszi:
– Mondták is a férjemnek a volt főnökei számtalanszor, még a nyolcvanas évek elején is, hogy jól dolgoztál, ez a kitüntetés téged illetne, de tudod, hogy nem kaphatod meg. Állandóan szemére vetették, hogy ő nem tiszta, „büntetett előéletű.”
– Mindenesetre nekünk elégtétel volt – jegyzi meg Vidi József –, hogy összeomlott a Szovjetunió, a szovjet katonák kivonultak Magyarországról, és itt is megszűnt a kommunizmus.
Búcsúzás előtt azért megkérdezem:
– Az ötven év együttlétre mi a magyarázat?
– Talán a türelmen, a megértésen túl az – válaszol Bende Tivadarné Vidi Mária –, hogy minket nem úgy neveltek, hogy változtatni lehet. Bár nem is akartunk. Mi elfogadtuk azt, hogy a nehézségeket együtt kell megoldanunk. Épültünk is, gyarapodtunk is. Meg aztán a három családban öt gyerek van és nyolc unoka. Ez nekünk az igazi boldogság.

A Gulagot (Büntetőtáborok Főparancsnoksága, oroszul Glavnoje Upravlenyije Lagerej) 1934-ben állítottak fel. A munkatáborokba deportált rabok millióinak sorsát, a közel negyvenezer tábor igazgatását ez a központi állambiztonsági szerv intézte a moszkvai Lubjanka téri palotából. A politikaiak és köztörvényesek egy időben 12-14 millióan a Kola-félszigettől a Kuril-szigetekig, Vorkutától a Kaukázusig raboskodtak. Ez a főparancsnokság rendelkezett a második világháború után a hadifoglyok és elhurcolt jóvátételi kényszermunkások birodalmon belüli dolgoztatásának, átcsoportosításának bonyolításáról.

Rózsás János volt gulagrab – aki maga is kilenc évet töltött a szibériai koncentrációs táborokban – kutatásai szerint a második világháború után csaknem 870 ezer magyar jóvátételi kényszermunkás került a Szovjetunióba három kategóriában. Az első kategóriába a hadifoglyok tartoztak. Több magyar történész állítja, hogy körülbelül hatszázötvenezer magyar férfi, nő, gyermek esett szovjet hadifogságba, illetve hurcolták el táborokba. A szovjet hadtörténészek viszont ötszáztizennégyezer magyar hadifogoly nyilvántartásáról beszélnek. Miért ez az eltérés? Rózsás János, a Gulag-lexikon szerzője ezt az eltérést annak tulajdonítja, hogy a hiányzó száznegyvenezer magyar elhurcoltatásuk közben, a szörnyű körülmények miatt elpusztult, mielőtt valaki megkérdezte volna a nevüket, vagy személyi adataikat dokumentálta volna. Az ötszáztizennégyezer nyilvántartottból hivatalosan ötvenháromezer halt meg, azaz körülbelül négyszázötvenezer hadifogoly jött haza. Rózsás János felhívja a figyelmet arra is, hogy Sztálin és Rákosi között megállapodás jött létre 1945 nyarán – a nemzetközi joggal ellentétben –, miszerint a Szovjetunió nem adja vissza a hadifoglyokat, hanem joga van visszatartani őket jóvátételi kényszermunkára. Ezért történt az, hogy a hadifoglyok zöme 1948–49-ben jött haza. A második kategóriába a málenkij robotra elhurcoltak tartoztak, főleg a németek lakta vidékekről szedték össze őket. Csaknem százhúszezer embert vittek el a doni szénmedencébe bányászati munkára. Az elhurcoltak több mint a fele elpusztult. Az elítéltek kategóriájába zömmel azok a polgári személyek tartoztak, akiket a szovjet haditörvényszék Magyarországon koholt vádak alapján ítélt halálra vagy tíztől húsz évig terjedő kényszermunkára. Ez százezer embert jelentett. A Nagykanizsán élő Rózsás János megszállottan gyűjti az elhurcoltak adatait, és véleménye szerint Magyarország is utánpótlásgyűjtő terület volt a szovjet népgazdaság számára, a Szovjetunióban elpusztult „rabszolgák” helyére. Szerelvényszám vitték a magyarokat Rákosi és társainak tudomásával, mert még 1951-ig Baden bei Wienben működött az NKVD, NVD bírósága, ahol Magyarországról kiadott személyeket, úgymond a rendszer ellenségeit ítélték kényszermunkára.

Az elhurcoltak krónikásának nevezi magát Rózsás János. A történelemhamisítás ellen küzd minden erejével. Könyvei, a Gulag-lexikon, a Keserű ifjúság, az Éltető reménység és a Duszja nővér is ezt igazolják. Élete nagy élménye, ami további sorsát is befolyásolta, hogy a kazahsztáni Ekibasztuz lágerben megismerkedett Alekszandr Szolzsenyicinnel, középiskolai fizika–matematika tanárral, aki éppoly szorgalmasan bújta a szegényes lágerkönyvtár ronggyá olvasott könyveit, mint ő. Szolzsenyicin szerette a magyarokat – ahogyan Rózsás János mondta, a mi fajtánkat –, és olyan orosz írókról beszélt titokban magyar rabtársának, mint Merezskovszkij, Jeszenyin, Paszternak. Így szövődött köztük barátság. Amikor Szolzsenyicin szabadult, négykötetes „könyvtárából” az egyiket, Gribojedov Az ész bajjal jár című művét Rózsásnak ajándékozta. A kapcsolat nem szakadt meg, leveleztek. Másfél évtizeddel később Szolzsenyicin titkos úton elküldte magyar barátjának dedikálva az Ivan Gyenyiszovics egy napja című, lágerről szóló művét.